Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után?
Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit
Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.
A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apjá
t. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.
Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.
De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.
Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »
Bővebben szintén egy embertől 
Nem katartikus, de nagyon okos, kitűnő stílusú, szórakoztató 
ennyi nem elég ahhoz, hogy kézbe vegyétek, akkor noszogassátok kamill_kopkét, hogy számoljon be róla bővebben. Ő volt az az elvetemült, aki a kezembe adta. Csak erős idegzetűeknek!
Az év egyik meghatározó olvasmányélménye volt nekem ez a könyv,
Ennyi idő elteltével sem tudok mit
azért, mert a benne leírtakat túl sötétnek, hazugnak tartanám. Ellenkezőleg. Ennek ellenére valahogy túl direktnek, didaktikusnak éreztem, ugyanúgy, ahogy a Koccanást is, legalábbis a Katona előadásán. Valahogy ebben a közéleti „szatíra” műfajában Spiró mintha nem lenne igazán jó vagy csak az én ízlésemnek nem fekszenek ezek az írások. Na mindez azért nem baj, mert szerencsére néhány ilyen igazi nagyregénnyel is előáll (tudom, ez egy átdolgozás, a korábbi, Jövevény c. könyve alapján, ismereteim szerint igen alapos átdolgozás), amelyek a magyar irodalom igazi nagyjai közé emelik őt. Spiró György nemzeti kincs.
Jó kis (nagy)regény, misztikum, szerelem, élet, halál, valamelyik előbb utóbb lekaszál… Ecohoz szokták hasonlítani, hát azért ezt egy kicsit túlzásnak érzem, kicsit light verzió, de azért csak ajánlani tudom annak, aki bírja az ilyet. Kicsit talán túlírt, most olvasom A szél árnyékát, majd beszámolok róla…
elég időt szakítani az olvasásra, de két éves kislányom sokkal nagyobb könyvfaló nálam. Ennek köszönhetően mostanában a következő fordulatot olvastam legtöbbször: “Anna, Peti, Gergő, anya és apa…” Szóval ez igazából felesleges megjegyzés, mert akinek van gyereke, az úgyis tudja, hogy Bartos Erika Anna Petis sorozata mekkora élmény a csöppségeknek, de ha mégis lenne kivétel, rohanni a könyvtárba, könyvesboltba! Akinek meg nincs gyereke, az előbb gyorsan csináljon magának!
