19,99!
egy ember under Kortárs irodalom
Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra
Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:
Hiányzik Kissinger
Azt állítja, nem igazán szeretem: bár mondom, hogy szeretem, gondolom is, hogy szeretem, de mégsem. Hallottam már olyanokról, akik azt mondják, nem szeretnek valakit, de hogy valaki más nevében döntse el, hogy az szereti-e őt… Na, ez nekem magas.
Tulajdonképpen fair, megérdemlem, aki hajlandó összefeküdni egy görénnyel, az ne csodálkozzon, hogy a gyerekei bűzlenek! Már fél éve állandóan baszogat, kúrás után felnyúl a pinájába ellenőrizni, hogy tényleg elmentem-e, én meg ahelyett, hogy beszólnék neki, csak annyit mondok: „Semmi gond, drágám, manapság mindenki bizalmatlan egy kicsit.”
Erre most szakítani akar, mert ő úgy döntött, én már nem szeretem. Most mit mondjak neki?! Ha ráüvöltök, hogy teljesen hülye, és ne kúrja már fel az agyamat, abból is azt hozná ki, hogy neki van igaza. „Csinálj valamit, amivel bebizonyítod nekem, hogy szeretsz!” – mondja. Mit akar, mit csináljak? Mit? Csak mondja meg! De nem mondja! Mert ha tényleg szeretném, akkor magamtól is tudnom kéne! Hajlandó viszont adni egy kis segítséget, vagy legalább megmondja, hogy mit ne tegyek! Egyiket a kettő közül, választhatok. Erre azt mondtam, mondja inkább, hogy mit ne, mert a célozgatásaiból úgysem értek semmit. „Amit nem akarok, hogy megtegyél – mondja –, az az öncsonkítás, például a szemkiszúrás vagy a füllevágás, mert akkor olyannak okozol fájdalmat, akit szeretek, így közvetve nekem is. És fájdalmat okozni egy közelállónak, az nyilván egyáltalán nem bizonyíthatja a szerelmet!” Tulajdonképpen ez is fair. Soha az életben nem ártanék magamnak, ezt mondania sem kellet volna. Egyáltalán mi a fene köze van a szemkiszúrásnak a szerelemhez? Akkor mit csináljak? Azt nem hajlandó elmondani, csak annyit, hogy az sem jó, ha „azt” az apámmal vagy a testvéreimmel teszem. Már-már feladom, nincs mit tenni, mondom magamnak, rajtam itt semmi se segít. És rajta se. Aki betépett négereknek tesz fel találós kérdéseket, az ne csodálkozzon, ha törött csontokkal ébred! De később, kúrás közben szinte kiszúrja a szemem azokkal a kitágult pupilláival, és a sokatmondó tekintetével (sosem csukja be a szemét kúrás közben, nehogy valaki másnak a nyelvét dugjam a szájába) – és akkor hirtelen, mintha megvilágosodnék, felfogom végre. „Az anyámat?” – de nem hajlandó válaszolni. „Ha valóban szeretsz, akkor magadtól is tudod.” De utána, mikor a pinájából kihúzott ujjait kóstolgatja, kiszalad a száján: „Ne próbálkozz a füleivel, az ujjaival vagy valami hasonlóval. A szívét akarom, hallod?! A szívét!”
Egy karddal utazom egészen Petach-Tikváig. Át is kell szállni. Másfél méter hosszú penge. Külön kellet neki jegyet vennem. Mit meg nem teszek érte! Mit meg nem teszek érted, cicám! Végiggyalogoltam a Stampfer utcán, hátamon a karddal, mint valami öngyilkos arab. Anya tudta, hogy jövök, főzött nekem azokkal a pokoli erős fűszereivel, csak ő tud így fűszerezni. Én csak eszem, és hallgatok, egyetlen rossz szavam sincs. Aki a szabreszt tüskéstül eszi, ne csodálkozzon, ha kijön az aranyere. „És Miri hogy van? – kérdezi anya – jól van az a drága? Még mindig feldugja azokat a húsos ujjacskáit a pinájába?” „Jól van! – mondom – tényleg jól van! Azt kérte, hogy vigyem el neki a szívedet! Tudod, bizonyítékul, hogy tényleg szeretem.” „Vidd neki inkább Baruch szívét! – nevet anya – Sose fog rájönni.” „Jaj anya! – húzom fel magam – Köztünk nincsenek hazugságok. Miri és én őszintében nyomjuk!” „Jó – sóhajt anya – akkor vidd az enyémet, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek! Erről jut eszembe, mi a bizonyíték arra, hogy a te szerető anyádat legalább egy kicsit is viszontszereted?”
Hirtelen haraggal kicsapom Miri szívét az asztalra! Miért nem hisz nekem egyikük sem? Miért vizsgáztatnak állandóan? Most buszozhatok vissza, átszállással, ezzel az átkozott karddal a hátamon meg anyu szívével. Ő pedig biztosan otthon se lesz, biztos megint visszament az előző pasijához. Nem mintha bárkit is hibáztatnék magamon kívül.
Kétféle ember van: Olyan, aki a fal mellett szeret aludni, és olyan, aki azok mellett szeret aludni, akik letúrják őt az ágyról.
Tulajdonképpen fair, megérdemlem, aki hajlandó összefeküdni egy görénnyel, az ne csodálkozzon, hogy a gyerekei bűzlenek! Már fél éve állandóan baszogat, kúrás után felnyúl a pinájába ellenőrizni, hogy tényleg elmentem-e, én meg ahelyett, hogy beszólnék neki, csak annyit mondok: „Semmi gond, drágám, manapság mindenki bizalmatlan egy kicsit.”
Erre most szakítani akar, mert ő úgy döntött, én már nem szeretem. Most mit mondjak neki?! Ha ráüvöltök, hogy teljesen hülye, és ne kúrja már fel az agyamat, abból is azt hozná ki, hogy neki van igaza. „Csinálj valamit, amivel bebizonyítod nekem, hogy szeretsz!” – mondja. Mit akar, mit csináljak? Mit? Csak mondja meg! De nem mondja! Mert ha tényleg szeretném, akkor magamtól is tudnom kéne! Hajlandó viszont adni egy kis segítséget, vagy legalább megmondja, hogy mit ne tegyek! Egyiket a kettő közül, választhatok. Erre azt mondtam, mondja inkább, hogy mit ne, mert a célozgatásaiból úgysem értek semmit. „Amit nem akarok, hogy megtegyél – mondja –, az az öncsonkítás, például a szemkiszúrás vagy a füllevágás, mert akkor olyannak okozol fájdalmat, akit szeretek, így közvetve nekem is. És fájdalmat okozni egy közelállónak, az nyilván egyáltalán nem bizonyíthatja a szerelmet!” Tulajdonképpen ez is fair. Soha az életben nem ártanék magamnak, ezt mondania sem kellet volna. Egyáltalán mi a fene köze van a szemkiszúrásnak a szerelemhez? Akkor mit csináljak? Azt nem hajlandó elmondani, csak annyit, hogy az sem jó, ha „azt” az apámmal vagy a testvéreimmel teszem. Már-már feladom, nincs mit tenni, mondom magamnak, rajtam itt semmi se segít. És rajta se. Aki betépett négereknek tesz fel találós kérdéseket, az ne csodálkozzon, ha törött csontokkal ébred! De később, kúrás közben szinte kiszúrja a szemem azokkal a kitágult pupilláival, és a sokatmondó tekintetével (sosem csukja be a szemét kúrás közben, nehogy valaki másnak a nyelvét dugjam a szájába) – és akkor hirtelen, mintha megvilágosodnék, felfogom végre. „Az anyámat?” – de nem hajlandó válaszolni. „Ha valóban szeretsz, akkor magadtól is tudod.” De utána, mikor a pinájából kihúzott ujjait kóstolgatja, kiszalad a száján: „Ne próbálkozz a füleivel, az ujjaival vagy valami hasonlóval. A szívét akarom, hallod?! A szívét!”
Egy karddal utazom egészen Petach-Tikváig. Át is kell szállni. Másfél méter hosszú penge. Külön kellet neki jegyet vennem. Mit meg nem teszek érte! Mit meg nem teszek érted, cicám! Végiggyalogoltam a Stampfer utcán, hátamon a karddal, mint valami öngyilkos arab. Anya tudta, hogy jövök, főzött nekem azokkal a pokoli erős fűszereivel, csak ő tud így fűszerezni. Én csak eszem, és hallgatok, egyetlen rossz szavam sincs. Aki a szabreszt tüskéstül eszi, ne csodálkozzon, ha kijön az aranyere. „És Miri hogy van? – kérdezi anya – jól van az a drága? Még mindig feldugja azokat a húsos ujjacskáit a pinájába?” „Jól van! – mondom – tényleg jól van! Azt kérte, hogy vigyem el neki a szívedet! Tudod, bizonyítékul, hogy tényleg szeretem.” „Vidd neki inkább Baruch szívét! – nevet anya – Sose fog rájönni.” „Jaj anya! – húzom fel magam – Köztünk nincsenek hazugságok. Miri és én őszintében nyomjuk!” „Jó – sóhajt anya – akkor vidd az enyémet, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek! Erről jut eszembe, mi a bizonyíték arra, hogy a te szerető anyádat legalább egy kicsit is viszontszereted?”
Hirtelen haraggal kicsapom Miri szívét az asztalra! Miért nem hisz nekem egyikük sem? Miért vizsgáztatnak állandóan? Most buszozhatok vissza, átszállással, ezzel az átkozott karddal a hátamon meg anyu szívével. Ő pedig biztosan otthon se lesz, biztos megint visszament az előző pasijához. Nem mintha bárkit is hibáztatnék magamon kívül.
Kétféle ember van: Olyan, aki a fal mellett szeret aludni, és olyan, aki azok mellett szeret aludni, akik letúrják őt az ágyról.
Nincs kapcsolódó írás.
Ez tényleg jó sztori, de én már régről ismertem. Az alapja egy vándoranekdota, még a katonaságnál hallottam, de persze ott sokkal durvább változatban: ott a főhősnek az anyja a tizediken lakott a blokkházban, és oda kellett a faszinak felgyalogolni azzal a kurva nagy karddal. Akkoriban le is gépeltem a történetet, és bulikon osztogattam a csajoknak. Amelyik nem vágott pofán, az általában le is feküdt velem. Így ismerkedtem meg az exnejemmel is…
A könyv egyébként tényleg nagyon jó, de meg kell venni, mert kikölcsönözni nem lehet, mindig a könyvtárosoknál van.
Aljas rágalom!
Most éppen (2009.11.27. 17:23) három helyen is kölcsönözhető: Andrássy út, Király utca, Központi Könyvtár. Nyomás!
Óóóóóóóóóóó, de érdekes történeteid vannak, VrZs!
A könyv tényleg jó! És a könyvtárosok védelmében: én kölcsönzött példányt olvastam ám. (bár lehet, hogy törzsolvasóként (van ilyen?) élvezek némi előnyt????)
Egyébként volt egy olyan érzésem, hogy Keret apukája (aki természetesen magyar származású, ilyen névvel) tőled hallotta a sztorit, amikor még együtt védtétek hazánkat a kokakólával és rakenrollal támadó imperalisták ellen, a fiacskája meg egyszerűen lenyúlta.
Rágalom, mert mostanáig egy teljesen átlagos olvasónál volt! Igaz, hogy legalább két hónapig nem hozta vissza…
Egy embernek: a nagypapájának meséltem, még az első nagy világégés idején.
Szonyecskának: az életem kész regény, és nyitott könyv, annak ki kiváncsi rá.
kamill_kopkének: nem én voltam, pedig én is csak egy teljesen átlagos olvasó vagyok.
És már megint: hol marad bagabo?
Bocsánat, olvastam… (sajnos nem ezt a könyvet)
nem volt rossz könyvecske, de nem tudtam érte ennyire lelkesedni.
ja, és az illusztrátor is blogol
(ki nem?!)
http://kislajos.blogter.hu/
Ezúton értesítem az érdeklődő nagyközönséget, hogy sikeres provokációmat követően a könyvhöz hozzájutottam az Andrássy úti kirendeltségben. Bár Troppauer barátunk nem tudott érte annyira lelkesedni (mi az, amiért Troppauer barátunk annyira lelkesedni tudna?), nekem maradéktalanul elnyerte tetszésemet. Bár a többi novella stílus a korántsem olyan kifinomult és fennkölt, mint az idézett darab, azért egyik sem okozott csalódást.
Komolyra fordítva a szót, a könyv egészére inkább a gondolat, mint a stílus radikalitása jellemző, s talán nem volt szerencsés a legprovokatívabb darabot kiragadni – ez sok érdeklődőt elriaszthat. Szívszorító és elgondolkodtató történetek sorjáznak, s néhol úgy éreztem, az időnként vulgáris stílus csak a szerző érintettségét kívánja leplezni.
Az én kedvenceim: Lyuk a falban (már az angyal miatt is), az Idegen nyelv a kegyetlensége és a Csövek az „optimizmusa” miatt. Egy újabb könyv, ami nálam bekerült az idei első tízbe.
Köszönet érte.
No jó, az első tíz, az túlzás, az csak a Troppauer szellemével való vitám hevében csúszott ki a számon, de tényleg remek kis könyv, egy-két óra alatt elolvasható, szórakoztató, és sokáig emlékezetes marad.
“tényleg remek kis könyv, egy-két óra alatt elolvasható, szórakoztató,”
)
Mondtam én az ellenkezőjét?
Csak nem szerepel az első tízben,na.
de majd újraolvasom, és kiMOLYolom.
de most felhorgadt bennem a… kiváncsiság, mi volt számomra az év tíz legjobbja – ha csináltok ilyen rovatot megint, becsatlakozom! (végre… mert ugye eddig…)
“sikeres provokációmat követően”:
Zsolt, egy igaz rocker nem azért provokál, hogy sikere legyen! Ejnye!
Kedves troppauer! Ön provokál! Kommentemet valami Zsoltnak tulajdonítja – ezt visszautasítom, de mivel provokációjának a tárgyalt műhöz nincs köze, a vitát ezennel lezártnak tekintem, és egyéb fórumon fogok elégtételt követelni magamnak….
olvasmányaimból úgy értesültem, a kihívott választ fegyvernemet? legyen lektőr!
Na, ha már vrzs visszahozta, elolvastam én is. Nekem is tetszett, főleg a fent már
emlegetett optimizmusa illetve felhőtlen vidámsága ragadott magával.
persze.
mink most azon vív(ód)unk, kinek mennyire tetszett?
én csak nem teszem ki a molyon a kedvenceimhez, mint tudós barátunk.
Értem én a tréfát, csak nem szeretem! Tudom, hogy ez a könyv nem olyan mély, mint a Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal, nem olyan vicces, mint Kuncz Aladártól a Fekete kolostor, és a stílusa sem vetekedhet Galgóczi Vidravasával, de talán még sem olyan kurzuskönyv, mint Spirótól a Feleségverseny. De ne csináljunk reklámot egy másik blognak, inkább ott folytassuk!
ó jaj, betegeskedem, de a távolból is üzenem, hgy az Ünnepelt érezze magát nyugodtan 19,99-nek! legalább egy estére – és ez nem leárazást jelent!
ja és igyatok egy kört abból, ami az oktogoni számlámon ma kezd el kamatozni…
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.