Könyvtárosok könyves blogja

A húszas-harmincas évek Amerikája mindig is az egyik kedvenc könyves/filmes helyszínemnek számított, ezért is csaptam le Fante regényére. – Egy jó pont.

A könyv előszavából kiderül, hogy Fante nagy hatással volt egyik kedvenc írómra, Charles Bukowskira… – Még egy jó pont.

Joe Fante olasz bevándorlók gyermekeként született Coloradóban a múlt század elején. Igazi amerikai szeretett volna lenni – olyan, akinek a neve nem magánhangzóra végződik. Csakúgy, mint 1939-es regényének hőse Arturo Bandini.

Arturo fiatal író, legalábbis ő annak tekinti magát, miután egy novelláját publikálják. Elhagyja szüleit, és Los Angelesbe költözik, ahol leginkább éhezéssel és önkínzással foglalkozik. A helyzet csak romlik mikor beleszeret a fiatal mexikói pincérlányba Camillába. Arturo egyik pillanatról a másikra vált szerelemből gyűlöletre, öntömjénezésből kételkedésbe, és bár időnként teljesen idióta módjára viselkedik mégis szerethető.

Hogy összejön-e Camilla és Arturo, lesz-e igazi író az ifjú Bandiniből? Nem mondom meg! Tessék elolvasni a regényt, ami úgy sodor el, mint a Palisadest csapkodó óceán hullámai Bandinit.

(Az Ask the dust-ból filmet is forgattak – magyarul Kárhozott szeretők (!) címen – Colin Farrell és Salma Hayek főszereplésével. Nem láttam – nem nyilatkozom, bár Salma Hayek … Csak jó lehet!)

John Fante: Kérdezd az út porát (Cartaphilus, 2007)

A FSZEK-ben kölcsönözhető

Bizonyára sokan vannak hozzám hasonlóan olyanok, akik (nem kis mértékben Kuczka Péternek köszönhetően) a sci-fi klasszikusain nőttek fel. Aztán ahogy teltek az évek, valahogy leszoktam erről a műfajról, amely az olyan nagy szerzők generációja után, mint Asimov, Lem, Sztrugackij, Dick (…), mintha maga is kissé kifulladt volna. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így és csak az én olvasási szokásaim változtak meg. Nemrég ennek ellenére kezembe vettem Iain M. Banks (a névben az M. a szerző fantasztikus műveit hívatott elkülöníteni egyéb írói tevékenységétől) könyvét, amely igen kellemes csalódást okozott.

Vannak könyvek, amelyek miután megfutják kötelező körüket a könyvtári újdonságok között, majd elfoglalják helyüket a betűrendben, szinte soha többé ki sem kerülnek onnan. Vannak olyan könyvek, amelyekkel különösen méltánytalanul történik mindez. Tapasztalatom szerint Jean-Philippe Toussaint művei sajnos ebbe a csoportba tartoznak. Pedig a belga származású francia író regényei olyan különleges hangulatot árasztanak magukból, ami méltán dobogtathatja meg a kortárs, minimalista próza kedvelőinek szívét.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már…

A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz…

A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek.

Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből szemezgethetnek a Magyarország Otthon című albumban.

Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek (Ulpius-ház, 2005)

Ács Irén: Magyarország Otthon – Pillanatok a félmúltból (Jövendő Kiadó, 1996)

A FSZEK-ben kölcsönözhető

Nem zárom ki, hogy Csernus Imre tudja, milyenek a nők, de Jill Mansell az, aki tud is írni nekik.
Nálam eleve tiltólistán szerepeltek azok a könyvek, amikben pl. ilyen mondatok olvashatók: „…mielőtt még visszafoghatta volna magát, előrehajolt és nekipréselte ajkait az arcának. X. felsóhajtott, amint az egész teste lángokban tört ki…” Az efféle mélyenszántó gondolatok, elmés mondatok miatt nagy ívben kerültem az úgynevezett. női irodalmat, amikor is felkeltette figyelmemet a szakrecenzió hívó szava. Szellemes női lektűrt kínált, mégpedig angol (nem amerikai!) szerzőnő tollából.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Az információ birtoklásáért folytatott harc és biotechnológia, embereken kísérletező tudószseni, valamint a kibogozhatatlanul összetett események kellős közepébe kerülő középkorú főhős alkotják ennek a nagyszerű, ízig, vérig mai regénynek a kiindulópontját. A történetet elbeszélő férfi adatok titkosításával keresi kenyerét a Rendszer, vagyis a társadalmi stabilitás felett őrködő szervezet alkalmazásában. Ehhez eszközként saját tudatát illetve egy agysebészi beavatkozással módosított tudattalanját használja.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Családregény, de nem olyan. Arno Geiger könyve egy osztrák polgári család életébe nyújt bepillantást az Anschlusstól a béketábor felbomlásáig – 2001-ből visszatekintve. De tényleg csak bepillantást enged. Nem ismerjük meg a teljes történetet, illetve nekünk kell összeállítani azt, a felvillantott képekből. A kerettörténet szerint Philipp – a kissé életidegen és nem éppen családcentrikus író – megörökli nagyszülei házát. Ebben a házban töltötte gyerekkora egy részét, miután anyját korán elvesztette. A lomok kidobálása és Philipp problémás szerelmi kapcsolata a regény visszatérő motívuma. A család életének egyes epizódjait más-más családtag szemszögéből látjuk. Az időrendben egymást követő fejezetekből (1938, 1954, … 1978, 1989) egy tragédiákkal sújtott, széthulló család képe bontakozik ki. Bár talán Philipp már megleli a lelki békét két ukrán vendégmunkás társaságában…
Szóval jól vagyunk. Kicsit bővebben? Nem jól vagyunk.

Arno Geiger: Jól vagyunk (Európa, 2007)

Arno Geiger honlapja

A FSZEK-ben kölcsönözhető

Aki valamelyest is érdeklődik a fotográfia iránt, annak a magyar származású Robert Capa neve bizonyára nem cseng ismeretlenül. A világ számos háborúját megjárt haditudósító- fotográfus fényképei olyan különös érzékenységgel, kézzelfogható közelségből mutatják meg a frontvonalak világát, hogy azok a World Press kiállításon edződött, elég magas ingerküszöbbel rendelkező mai kor emberét sem hagyják érintetlenül. Aki kezébe veszi ezt a második világháborúról szóló memoár kötetet, az meggyőződhet róla, hogy Capa nem csak fényképészként, hanem íróként is maradandót alkotott.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, nézni is szoktam (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez, vagy akár többhöz is. Olvastam volna még, de csak ennyi jelent meg magyarul:

Az agyagkutya (Bastei, 2001); Az uzsonnatolvaj (Bastei, 2001); A hegedű hangja (Bastei, 2002) A víz alakja (Mágus, 2004)

Andrea Camilleri honlapja

A FSZEK-ben kölcsönözhető