Könyvtárosok könyves blogja

A cím ausztrál őslakos rembarrgna nyelven azt jelenti: ha lopózva próbáljuk becserkészni a kengurut, megérezheti verítékünk szagát. Ezt is megtudhatjuk Tore Janson érdekes és szórakoztató könyvéből. A példával azt igyekszik bizonyítani, hogy minden nyelv egyenlő, nincsenek fejlett ill. fejletlen nyelvek, csak a körülményekhez, a használathoz alkalmazkodó nyelvek vannak. Az említett ausztrál nyelv kevés hangot használ viszont nagyon fejlett a ragozása, a koiszán nyelvek (busmanok) viszont rengeteg hangot használnak (egyes nyelveik több mint százat) de egyszerű a mondattanuk. Vagy hogy közelebbi példát hozzunk: a spanyol öt alap magánhangzót használ, viszont rengeteg igealakot, az angol jóval kevesebb igealakot, viszont több hangot, diftongust. A természeti népek ill. az ipari civilizációban élő népek nyelveinek szókészlete is lehet egészen eltérő.

A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért keletkeztek a nyelvek. Milyenek lehetnek kétszáz vagy akár kétezer év múlva? Hány nyelvet beszéltek tízezer éve és hányat beszélnek most? Megismerkedhetünk a nagyobb nyelvjárásokkal, a nyelvi identitás fontosságával.

Megtudhatjuk, hogyan keletkeztek új nyelvek az utóbbi négyszáz évben, pl. a norvég, az afrikaans vagy a kreol. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szeretem az olyan könyveket, amelyek hús-vér emberekről szólnak. Szeretem, ha viszonyaik, történeteik nem illeszkednek valami előre látható, tanító jellegű rendbe. Szeretem, ha egy szerző képes a legnagyobb könnyedséggel mesélni nekünk létünk legfontosabb kérdéseiről. Peter Kassovitz ezt teszi, és nem is akárhogyan.

Victor sikeres középkorú férfi, egy párizsi informatikai cég tulajdonosa, család- és nagyapa. Még mindig vonzó felesége mellett számos hódítása mutatja, hogy ötvenéves korára sem érte utol az öregség. Békés mindennapjait azonban gyökerestül felborítja apja halála, aki utolsó perceiben bevallja neki, hogy feleségével nem vér szerinti szülei. Ez a vallomás előre nem látható események sorát indítja el, alapjaiban rengetve meg Victor idillinek tűnő, jól kiszámítható világát.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.

Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Nagyon megragadta a figyelmemet a könyv borítója: magányos házikó néhány fa gyűrűjében, fodrozódó tenger, a háttérben havas hegycsúcsok. Azonnal éreztem, hogy ezt a művet nem teszem le a kezemből. Sejtelmességet, elvágyódást, magányt szimbolizált, ugyanakkor valamiféle beletörődő melankóliát, megnyugvást és megbocsátást. Sugallta a tragédiát, de nem reklámozta.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Közeledik a karácsony. Az ünnepi készülődés során eszembe jutottak gyermekkorom karácsonyai. A fenyőfa illata, a csillagszóró, ezernyi apró csillag lobbanása és egy könyv, amelyet akkor olvastam először. A “Karácsonyi látogatók” megkapó története. Újra elővettem a könyvet, elolvastam, és felnőtt szemmel nézve ugyanannyi szépséget találtam benne.

Gyermekkori emlékek ihlették Fekete István „Karácsonyi látogatók” című kötetét.

A szülőfalujába hazalátogató író találkozása öreg dajkájával, Rozi nénivel: „… az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden. Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlhat soha.”

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Adott egy meghiúsult kábítószerüzlet valahol a sivatagban, számos holttesttel és egy bőröndnyi pénzzel. Mindez valahol a mexikói határ közelében, a nyolcvanas években. Adott egy hegesztő, Moss, aki megtalálja ezt a pénzt és azt gondolja, hogy mostantól gyökeresen megváltozik az élete. Na ebben igaza lesz… Adott még egy hidegvérrel gyilkoló megszállott, Chigurgh, aki sajátos elveinek köszönhetően a teljességgel értelmetlen gyilkolástól sem riad vissza és adott egy kiöregedő félben lévő seriff, Bell, aki egyre kevésbé érti a körülötte lévő, végtelenül eldurvuló világot. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Jó néhány éve figyelemmel kísérem a Városháza kiadó a mi Budapestünk c. sorozatát. Szeretem, mert olyan helyekről, épületekről szól, melyek mellett számtalanszor elmegyünk jártunkban-keltünkben, anélkül hogy bármiféle figyelmet szentelnénk nekik. Praktikusan kis mérete pedig egyenesen kínálja magát arra, hogy felkerekedjünk, és a könyvek nyomán induljunk városi sétákra. A sorozat tagjai jellemzően nem a kötelező turista-célpontokat mutatják be, vagy ha mégis, hát nem a megszokott szemszögből. Van olyan kötet, mely az épületdíszítésekkel foglalkozik, van amelyik a budapesti házak kupoláit mutatja be Fel a fejjel! címmel. Egy másik könyvből a bérházak udvarainak sosem látott csodáit ismerhetjük meg, megint másikban az ipari műemlékekről olvashatunk és van, amelyik kocsmatúrára invitál bennünket (Rövidlépés).

E sorozat keretein belül jelent meg a Föld alatti Pest és a Föld alatti Buda is. Mindkét könyv rengeteg érdekes helyet mutat be. Gondolná-e valaki, hogy a Nagykörút egyes hirdetőoszlopai belül csigalépcsőket rejtenek, melyeken a főgyűjtőcsatornába juthatunk le. Szóval, ha valaki egy kézikamerával felszerelkezett búvárt látna a Blahánál valamelyik hirdetőoszlopba belépni, ne gondolja, hogy elment az esze! Ilyenkor csak az épp esedékes műszaki vizsgálat folyik…

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »