Aglaja apokrif – Jerzy Sosnowski
Egy regény, amelyet nehéz beskatulyázni, és amely (többek között) ettől is olyan jó. Egy klasszikus kelet-európai írás, na persze nem szigorúan földrajzi értelemben. Kapunk egy kis ízelítőt a lengyel kilencvenes évek – mégoly ismerős – világából, hogy aztán a nem kevésbé ismerős nyolcvanas években találjuk magunkat. A szereplők, élethelyzeteik, problémamegoldási (vagy kikerülési) módszereik is mintha a mieink lennének, szóval újra csak a jó Kelet-Európa (nagyon nem földrajzi értelemben). A könyv feléig mintha egy Kundera regényt olvasnánk, a régebbiek közül. Bevallom, nekem már ez is elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. Pedig ekkor a java még hátravan. A hétköznapi történet folyásában egyre több zavaró, oda nem illő elem jelenik meg, hogy aztán teljesen megforduljon velünk a világ. Legyen elég annyi, hogy a sci-fi kedvelői sem fognak csalódni, ha kezükbe veszik ezt a könyvet, amely az identitás problémáját körüljáró filozófiai kalandregényként is megállja a helyét. És hogy valójában miről is szól a könyv? Ez az, amiről – könyvajánlótól teljesen szokatlan módon – most egy sort sem szeretnék írni. Sőt! Ha rám hallgatnak, elmennek a legközelebbi könyvtárba, ahol ki tudják kölcsönözni, aztán leveszik a borítót (amit remélhetőleg nem ragasztottak a könyvre) és még a fülszöveget sem olvassák el. Ha rám hallgatnak… Miért tennék ezt? Higgyék el, kult-gyanús alkotással van dolgunk, egy nagyon nem mindennapi olvasmánnyal, amely után bennem csak egy egészen kis hiányérzet maradt. A szerző, az elbeszélő személyének gyakori változtatásával néha kissé mintha hűtlen maradna néhány (na jó, leginkább egy, időrendben az első) szereplőjéhez. Persze ez sem öncélú, a regény szerkezetéből adódik, amely pedig szorosan összefügg a tartalommal. Szóval lehet, hogy a kákán is csomót… Kultusz könyv? Tegyenek egy próbát, megéri!
Jerzy Sosnowski: Aglaja apokrif (Európa, 2006)
Elhunyt Amerika egyik nagy krónikása, John Updike. A harmincas évek elején született egy amerikai kisvárosban, szegény családban. Ennek ellenére a Harvardon diplomázott, később a New Yorker munkatársa lett, 1957-től már az írásaiból élt. Az úgynevezett Middle-America életét beszélte el – a kisvárosok, zöldövezeti negyedek lakóiról, az amerikai középrétegek életéről szólnak könyvei. A Nyúl sorozat vagy a Bech-könyvek minden szociográfiánál szemléletesebben mutatják be ezt az életformát. Ha valaki, ő megérdemelte volna a Nobel-díjat.
A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi a feleségét és a magyararázatot. Ennyi. Galipot, az isztambuli ügyvédet elhagyja a felesége Rüya. Galip nyomozásba fog, és az újságíró Celalra kezd gyanakodni, aki szintén eltűnt. Galip, hogy megtalálja őket, felveszi Celal személyazonosságát. De nem is a cselekmény fontos ebben a műben, hanem az emlékezet. Az érzelmek, gondolatok, cselekvések aprólékos számbavétele, az elme működése, ami minden történetből, gondolatból kaput nyit egy másik felé. „A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik…” Ez tökéletesen jellemzi Pamuk írástechnikáját is. (Proust hatása letagadhatatlan – és Pamuk nem is tagadja.) Lassú, szétterülő próza ez, mint egy folyó deltája, és aki ráérez a hangulatára, azt beszippantja a sok mese, egymásra utaló történet. Minden második fejezet egy Celal tárca. Ezek azonban nem válnak el a cselekménytől, sőt egybefonódnak. Az irodalom befolyásolja az életet. (Mintha az 
Az alcím szerint helyenként erotikus regény egy nő lázadásáról. Ez a nő a negyvenes Matylda, a lázadás meg amolyan szalonlázadás. Nincsen elhagyott férj (már régen elváltak), magára hagyott gyerekek (tizenhat éves lánya, Kateřina, már elszakadna az anyjától), nincsenek szétrombolt családok.
A 2008-ban irodalmi Nobel-díjas író könyve könnyed olvasmány. A hősnő, egy fekete kislány, akit hat éves korában elraboltak, és egy idős zsidó asszony vásárolt meg cselédnek. Marokkóból indul, hogy aztán számtalan kaland után, bejárva Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok tájait, már szépreményű popsztárként visszatérjen ősei földjére az afrikai kunyhók békességes világába. Viszontagságai során a legtöbb baja azokkal a férfiakkal és nőkkel volt, akik a testére vágytak, és azok lesznek az igazi társai, akik felfedezik lelki szépségeit. Olyan nagyszerű lány, aki gyermekként tökéletes tolvaj, később csodálatos táncos, zongorista és énekes, bár fél fülére süket. Nietzschét olvas, pedig nem sokat járt iskolába, és gyönyörű, egzotikus szépségével mindig elvarázsolja a környezetét. 
A film helyszíne egy vidéki kisváros, ahol a börtönből szabadult és néhány hét közmunkára ítélt neonáci Adam tölti büntetését Ivan, a meglehetősen naiv, az emberi jóságban mindenek felett hívő lelkipásztor gyülekezetében. Az agresszív bűnöző és a jámbor lelkész konfliktusa borítékolható, de persze minden jó, ha a vége jó, bár a film befejeztével azért csökken az egy főre jutó szemek aránya… Melegen ajánlom, bár készüljetek fel, igencsak morbid darab!
