Brunelleschi kupolája – Ross King
Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik már megmászták azt a 463 lépcsőfokot, amely a firenzei dóm kupolájának tetejére vezet. Egész életre szóló, lenyűgöző élményben lehetett részem, ezért hát egy pillanatra sem volt kétséges, hogy Ross Kingnek a dóm, ezen belül leginkább a kupola építéséről szóló könyvét el kell olvasnom. Már csak azért is, mert a szerző ezelőtt sem volt ismeretlen számomra, egy igen izgalmas történelmi krimijéről, az Ex Libris-ről nagyon kellemes emlékeim maradtak. (Enyhén Umberto Eco stílusában megírt nyomozás egy kézirat után a XVII. századi Angliában, szintén csak ajánlható olvasmány.) Szóval minden adott ahhoz, hogy egy kitűnő stílusú szöveg segítségével tudhassunk meg többet erről a páratlan építészeti csodáról és annak megalkotójáról.
1418-ban Firenze központi terén ott állt az évszázadok óta megálmodott új templom, egyetlen kis szépséghibával, a roppant teret lezáró kupola helyén tátongó, több, mint 44 méter átmérőjű lyukkal. Ekkora boltozatot – főleg ha a szédítő, 100 méter feletti magasságot is beszámítjuk – soha senki nem épített még és soha senki nem is fog ezután, egészen a XX. századig. A tervnek csak egy szépséghibája maradt, senki nem tudta, hogy lehetséges-e megépíteni és ha igen, hogyan? A megoldás? Mi lehet más, mint egy pályázat kiírása. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »
Szeretem a verseket, mert ha kevés az időm, akkor is egy-egy kötetet felütve kiléphetek a mindennapi rohanásból. A költemények hol felvidítanak, hol elgondolkodtatnak, de mindenképpen megérintik a lelkemet. Segítenek, hogy olvasgatásuk után másképpen lássam a világot.
Egy kétnyelvű, (angol-magyar) gyönyörű kötésű könyv, amit megfogni is jó.
Nagy fába vágja fejszéjét az ember, ha hozzálát a huszadik század történetét és emberi sorsait, azaz mindent átfogó „nagyregény” olvasásához. Hozzá képest az Emlékiratok könyve könnyed olvasmány, nem beszélve az Egy családregény vége című kisebb regényről, vagy a szerző egyéb műveiről. Az Emlékiratok könyvében – szerintem – csak három szálon fut a cselekmény, s a konklúziót is könnyebb levonni, a szereplők személyes sorsa egységes egésszé válik számunkra. A Párhuzamos történetek esetében ez nem olyan könnyű, bár már a kötetcímek is sokatmondóak: A néma tartomány, Az éjszaka legmélyén, A szabadság lélegzete. 
A frissen diplomázott Dr. Voith József egy dél-alföldi kisváros lakója csak nagybátyja, Szalma Lajos segítségével tud elhelyezkedni segédfogalmazóként annak lakóhelyén, egy valamivel nagyobb városban. Szegeden járt egyetemre, itt szeretett volna dolgozni, de nem volt álláslehetőség, így maradt a nagybácsi ötlete. Az erős akaratú nagybácsi lesz a fiú mentora, vele küzd meg szinte naponta az önállóságáért. Kevés sikerrel.
Azok a nők, akik minden rájuk osztott szerepet jól akarnak ellátni a nap 24 órájában, egyszer csak kimondják ezt a mondatot.
„Álmomban azt magyarázom apámnak, miközben ő kezemre teszi azt a nagy, súlyos apakezét, hogy az a jó, ha megírom ezt a históriát, ezt a szót használom, históriát, úgy mondom, mint egy gyereknek a doktor bácsi, ne féljen, nem fog fájni, ez a legjobb megoldás. Mint valami betegségről beszélek a „dologról”, amiről senki nem tehet, és ő a szenvedő alanya. Hogy a kezét az enyémre tette, az olyan erős, jó érzés, hogy föl is ébredek. Nyolc óra van, gyorsan leírom (leírtam). Próbálok válaszolni arra kérdésre, hogy milyen érzés vagy kedv vagy hangulat maradt bennem az álom után, de a jónak csak az emléke van meg, mostanra csak a fázás maradt, fázom.” – írja Esterházy Péter a Javított kiadásban. Azt hiszem, nem szorul magyarázatra ez a néhány sor. Vagy mégis? Ellenpontozás.
Argentínáról nekem a foci után rögtön a tangó jut eszembe. Ez a hihetetlenül feszült és erotikus zene. A tangó Buenos Aires és Montevideo (ami persze Uruguay) külvárosaiból indult világhódító útjára. A szegénynegyedek, bordélyházak, stricik és kurvák zenéje volt. Hogy honnan bukkant elő egyszerre ez a zene, máig is vitatott. Leginkább a kubai habanerából eredeztetik, amire hatott az argentin népzene – a milonga -, a fekete rabszolgák zenéje és – talán meglepő módon – a német bevándorlók zenéje, a polka. A németek hozták a tangó egyik alaphangszerét a bandoneónt (tangóharmonikát) is. A kezdetekről keveset tudunk, a zenészek lejegyzett kotta nélkül játszották a dalokat, amiknek sikamlós, erotikus szövegei illettek a környezethez. 
Lovaggá ütötték Terry Pratchettet a Korongvilág regények szerzőjét. Terence David John Pratchett angol fantasy és sci-fi szerző 1948-ban született Beaconsfieldben. Állítása szerint művelségét a helyi közkönyvtárnak köszönheti, egyik kedvenc hőse is könyvtáros. (!) A Korongvilág sorozatot 1983-ban kezdte publikálni, és mára több mint negyven részesre duzzadt. Ezek a gyakran humoros, szatirikus regények világunk allagóriájaként olvashatók, mint egyfajta párhuzamos univerzum történései. Regényeiből több színházi és filmes adaptáció készült, karektereit számítógépes játékokhoz használták. A Korongvilágon kívül írt sience fictiont, tudományos munkákat, lelkes résztvevője az orángutánok védelmét szolgáló kampányoknak és saját csillagvizsgálót épített a ketjében.
Nem szoktam gazdasági szakirodalmat olvasni, valaki ajánlotta ezt a könyvet, miután meghallgatta, hogy mennyire kedvelem az internetet, hogyan hiszem, hogy megváltoztatta a világot, és ez a folyamat még korántsem ért véget. Most következik az a korszak, amikor a technológia átalakítja az életet, a társadalmat és az üzletet minden tekintetben.