Richard Yates: A szabadság útjai
Egy fiatal házaspárról szól a regény, alig harminc évesek, két gyerekkel, s akiknek máris cél nélkülivé vált az életük. Az ’50-es évek Amerikájában vagyunk. A feleség színésznői álmait adta fel, az egyetemet végzett férj, érdektelen irodai munkát végez, ha végez egyáltalán, kollégáihoz hasonlóan megtanulta úgy eltölteni a napjait, hogy csak tetteti a munkavégzést. Ha nincs kedve, és általában nincs, nem csinál semmit egész nap, csak a látszatra ügyel. Fiatal házasok még, de már évek óta alig van mondandójuk egymásnak, házasságuk tele van feszültségekkel, napjaikat veszekedéssel töltik, képtelenek egymással megbeszélni a problémáikat. Kétségbeesetten próbálnak különbözni lakóparki szomszédaiktól, mert nagyon jól látják életük unalmát, sivárságát, de közben már nem is különböznek tőlük. Egyedül a szomszédék őrült fiának társaságában tudnak felszabadultan és őszintén beszélgetni, aki talán nem is őrült, csak szókimondásával, lázadó életformájával nem illik bele a kertvárosi lakosok konvencionális életébe. Furcsa módon a két gyerek alig jut szerephez a könyvben, éppen csak megemlítődnek, hogy vannak, mintha a szerző nem tudná őket beilleszteni a házaspár életébe. Sem az apa, sem az anya részéről nem érzünk semmiféle kötődést hozzájuk.
Egy nagy veszekedés után a feleség kitalálja, hogy települjenek át Párizsba, hogy életüket gyökeresen meg tudják változtatni. Nem eredeti ötlet, szomszédaik ugyanezzel próbálkoztak, amikor az ország más részéból a keleti partra költöztek, szintén abban a reményben, hogy gazdagabb, boldogabb élet vár rájuk, ami láthatóan nem következett be. A párizsi költözés tervezgetése átmenetileg békét hoz a házasságukba, újra beszélnek, és ez a beszéd arról szól, hogy újrakezdett életükben jobb emberek lesznek, és eldöntik végre azt is, hogy mihez kezdenek az életükkel. Ám az új élet tervezése közben két váratlan esemény is történik, ami miatt elvetik a költözés gondolatát, reményeik szerint csak néhány évre, de érezhető, hogy ez csak kifogás, inkább az igazi elszántság hiányzik.
A könyv eredeti kiadása1961-ben jelent meg, egy kicsit későn fordították le, feltételezem, ha nem filmesítik meg, és így nem lehet a borítóra tenni Kate Winslet és Leonardo DiCaprio fényképét, még mindig nem került volna sor a kiadására. Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzetéhez hasonlóan mára már elavult érzésvilágot, gondolatokat közvetít. Az amerikai kertvárosi, a nagyvárosba dolgozni ingázó férjek, életüket a háztartásnak szentelő feleségek kiürült életéről frissebb és jobb könyveket is olvashattunk már azóta /pl.Updike/. Ahogy elavultnak érzem Lessing könyvét az ötvenes – hatvanas évekbeli nők helyzetéről, vagy unalmas fejtegetéseit a nyugati kommunistákról, nem beszélve a homofóbiájáról, ugyanúgy idejétmúlt ez a könyv is. Hasonló témával foglalkozó, igazán nagy könyvek olvasása közben nincs ilyen érzése az olvasónak, hiába változott meg azóta a felfogásunk a házasságról /pl. Tolsztoj: Anna Karenina , Flaubert: Bovaryné/. Ennek ellenére nem tartom tehetségtelennek a szerzőt, jó a stílusa, ezért volt türelmem elolvasni az aprólékos leírásokat, a szereplők részletes analizálását, amit érzelmek nélkül, tárgyilagos stílusban olvashatunk. De annak, aki a borító alapján választja a könyvet csalódást fog okozni, nem azt kapja, amit a külső sugall.
Valószínű, bele se kezdek ebbe a csaknem ezer oldalas monstrumba, ha nem tetszett volna annyira Az ötödik gyerek. A fülszöveg szerint a Nobel-díjas írónő főműve, a huszadik század egyik legfontosabb regénye. Hát lássuk!
15 évesen olvastam először a könyvet, néhány éve pedig újraolvastam. Elvarázsolt a sztori, az író meseszövése.
Robert d’Artois kalandos életét követhetjük nyomon, amint próbálja visszaszerezni jog szerint neki járó örökségét nagynénjétől, Mahaut-tól.
Szezonja van mostanában a történelmi környezetben játszódó krimiknek (Saylor, Doherty), illetve a múltba vezető összesküvéseknek, amik a jelenben is szedik áldozataikat. (Dan Brown nyomán). Ezek az összesküvések időnként írókhoz vezetnek, legutóbb Poe és Dante volt soron (Matthew Pearl), most pedig Shakespeare.
Különleges történet egy borzalmakkal teli korszakból. Olvastam a könyvet, és láttam a filmet is, mely igényesen dolgozza fel a művet.
Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába. Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba. 