Könyvtárosok könyves blogja

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni – véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

A szerző korábban csak gyerekeknek írt, ezért a regényéért is az év gyerekkönyve díjjal tüntették ki Angliában, de ez nem igazán gyerekeknek szóló mű.
A regény a 15 éves autista Christopher hétköznapjait meséli el, ami nekünk, egészséges embereknek, igen kalandosnak tűnnek. A fiú matematikai zseni, fotografikus memóriával, kórosan képtelen hazudni. Nem képes felismerni és megérteni a boldog vagy szomorú arckifejezéseket, nem érti a metaforákat, a vicceket. Szereti a tényeket, a listákat, ha minden ugyanúgy zajlik, mint máskor. Fél az idegenektől és az új helyektől, viszolyog a tömegtől és az új információktól, nem bírja, ha valaki megérinti. Bizonyos színeket nem bír elviselni, mások pedig jót jelentenek számára. Tele van a könyv még hasonlóan sajátos szokások leírásával, amelyek bezárják Christophert abba a szűk világba, amelyben él. Ezek néha nevetségesek, máskor szívszorítóan drámaiak, különösen, ha egyikben-másikban felismerjük saját félelmeinket.
Nem tudom, hogy a szerzőt mi késztette a könyv megírására, van-e személyes érintettsége. Ha nincs, akkor sokat kellett kutatnia a témában, hogy úgy tudja megírni, mintha maga is autista lenne. Hogy a fiút nevelő apát ilyen megértéssel tudja ábrázolni, akkor is, amikor teljes szívével szereti, és akkor is, amikor gyarló emberként türelmét veszti, és ingerült lesz a fiával.
A könyv végén Christopher optimistán tekint a jövőbe, tudósnak készül, csak remélhetjük, hogy sikerülni fog neki.

Egy idős férfi áll az ablaknál, elmerülten nézi a téli tájat, miközben felidézi apja alakját, akire jól emlékszik, de arra nem, hogy milyen nap van és hány óra.
Maarten szellemi leépülése viharos gyorsasággal zajlik, hiába próbálja letagadni. Ő maga meséli el a történetet, szinte hihetetlen pontossággal ábrázolva a szétcsúszás folyamatát. Tudatánál van, de „nincs jelen”, elveszik, eltéved – egyelőre még csak képletesen. Emlékei összekeverednek a valósággal, egymásra vetülnek. Zárkózott lesz, bátortalan, már a mindennapi tennivalók is gondot okoznak neki, félni kezd az idegenné váló világtól.
Már évek óta nyugdíjas, egy reggel mégis munkába indul és végül betör egy nyaralóba. Felesége orvoshoz viszi, de egyre romlik az állapota. Már nem lehet magára hagyni, „átcsúszik a gyermeki státusba”*. Egyik pillanatról a másikra vált élete idősíkjai között, de amikor a jelenben van tisztán látja állapotát. „Feldarabolódom belül.” – mondja.
Bernlef** megrázó és elgondolkodtató könyvet írt egy ember széthullásáról. Nagy szavak nélkül, a hétköznapi történéseken keresztül mutatja meg a tragédiát, és hívja fel figyelmünket a birtokunkban levő nagy kincsre, tiszta tudatunkra.* Szerintem remekmű!

* Buda Béla előszavából
**A Bernlef Hendrik Jan Marsman holland író, költő, fordító egyik álneve. Az „igazi” Bernlef 8. századi fríz költő volt, a germán világ első névről ismert poétája, akinek művei sajnos nem maradtak fenn. A regény a Gondolat kiadó Akcentusok című, holland irodalmat bemutató sorozatában jelent meg, Wekerle Szabolcs kiváló fordításában, Buda Béla elő-, illetve Gera Judit utószavával.

Bernlef: Agyrémek (Gondolat Kiadó, 2008)
A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Csupán néhány – bennem felvetődött – gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt.
Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.)
Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan – LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással.
Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is.
MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan.
HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből.
LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más – vagy felemás – választ ad.
Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”.

„Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek.
Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű.
Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött…
Voltaire Candide-ja rengeteg utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része.
Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció – kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy – ahogy helytállnak.
Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve.
Mikszáth Kálmán hősei – a Különös házasságban – eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül.
Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik.
Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding A legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez való viszonyához.
De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék…

Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike…
És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek.

Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk.
Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta:

„Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány – és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik. Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.
Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.
Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!
(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball – Sírhantművek – munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.