Könyvtárosok könyves blogja

Nincs legjobb magyar regény. A legjobb magyar regény Ottlik Gézától az Iskola a határon. (Miért? Mert az Esterházy egy oldalnyi papírra leírta az egészet? Nem.) Anyám szerint Németh László: Iszony a legjobb magyar regény, de ő már elmúlt hetven éves, viszont magyar tanár. Ki mondja meg, hogy melyik a legjobb magyar regény? A közönség, az ezerfejű caesar? A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok a legjobb magyar regény? Választások előtt Wass Alberttől A funtineli boszorkány, Adjátok vissza a hegyeimet, Kard és kasza a legjobb magyar regény? Mondják meg a könyvtárosok! (A könyvtárosok papok, de a könyvtároslányok nem apácák.) Ha Szabó Magda: Régimódi történet, Jókai Anna: Ne féljetek!, és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka a legjobb magyar női regény, akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány a legjobb magyar férfi regény? Kertész Imre a Sorstalanságért Nobel-díjat kapott, Nádas Péter az Emlékiratok könyvéért és a Párhuzamos történetekért megérdemelne egyet, Esterházy Harmonia Caelestise külföldön is nagy siker (én jobban szeretem a Termelési regényt), viszont Máraitól A gyertyák csonkig égnek egy vicc (rossz vicc). Jobb regény Spirótól a Fogság, mint Szilágyi Istvántól a Hollóidő? Ha szubjektív lehetnék, azt mondanám, hogy a legjobb magyar regény Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (sokkal jobb, mint az azóta lefordított amerikai alkoholisták), Szerb Antaltól az Utas és Holdvilág, és Krasznahorkai Lászlótól a Háború és háború. Valaki azt mondta, hogy a legjobb magyar regény címéért versenyben van Bodor Ádám Sinistra körzetje és Kukorellytől a Tündérvölgy is. Nem Krúdy, vagy Kosztolányi írta a legjobb magyar regényt? A Pokolbéli víg napjaim regény? Jó regény Závada Pál: Idegen testünk és Vámos Miklós: Apák könyve? Mit mond az irodalmi kánon? A spenót, a neospenót, a villanyspenót és Kulcsár-Szabó Ernő?

Van egy regény, amelyet a hivatalos irodalomtudomány negligál, Balassa Péter (emlékszik még valaki erre a névre? – szerencsére igen!) lesújtó kritikával illette, de rajongói ájult tisztelettel csüggnek rajta. A nyolcvanas években divat volt beszélni róla, de nem sokan voltak képesek végigolvasni.
Egy könyvkiadói ismertetésből idézek: „A Karnevál a XX. századi magyar (és bátran mondhatjuk: európai) irodalom egyik legfontosabb regénye, mind a nyelvhez, mind a mítoszhoz való viszonyulása tekintetében a James Joyce utáni regényírás jelentős állomása. Humoros és szellemes, izgalmas és szórakoztató, váratlan fordulatokban gazdag, ugyanakkor mély és elgondolkodtató, önvizsgálatra ösztönző. A regény világa, minden felhőtlennek tűnő könnyedsége ellenére többszörösen összetett (társadalomrajz, groteszk paródia, szimbolikus jelentésréteg), ezért a Karnevál sokféleképp olvasható – a különböző rétegei között azonban tökéletes egyensúlyt és megfelelést találunk. A mű alapmotívuma és egyben legfontosabb szála az önkeresés. Ezzel pedig a Karnevál még egy lényeges funkciót lát el: segít eligazodni a létezés zűrzavarában. Értelmet ad mindazoknak a dolgoknak, amelyek a világban történnek – mindannyiunkkal.” (Danyi Zoltán)

A könyvkiadók, persze, mindig dicsérik a saját portékájukat. Létezik azonban alaposabb, és talán elfogulatlanabb elemzés is: a neten elérhetők közül talán, vagy biztosan Danyi Zoltáné http://vmek.niif.hu/01300/01369/01369.htm és

Thiel Kataliné http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2007/thiel%20katalin.doc a legjobb.

Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)

Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak. Íme egy részlet:
„A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett.
Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom -
A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de -
Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni.
A vöröshajú hirtelen megállt.
Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab.
Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad -
Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt.
Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern -„

Ez volt Hoppy Lőrinc színrelépése. Hoppy az egyik legszórakoztatóbb figura, a maga mászolygásával, amelyre egy további példa:

„Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc -
Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott.
Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő -„

Egy másik mellékszereplő: Barnabás Maximus. Róla Hamvas így ír:

„Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban “A nagy Ri” címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pirí-t, virí-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.”

Sajnos nem folytathatom a regény több száz szereplőjének hasonló jellemzését – terjedelmi okok miatt. Valamennyien mulatságosak, és ha nem olvassuk el a fejezetek közötti dialógusokat, akkor tiszta szívvel nevethetünk rajtuk. Talán csak a feministáknak lehetnének fenntartásaik – ilyen szörnyeteg nőkkel irodalmi műben még nem találkoztam.
A mű cselekményéről és eszmei mondanivalójáról nincs kedvem (és képességem sem) írni – pár sorban összefoglalhatatlan. Olvassátok el! Egy-két hónap múlva várom a kommentárokat! /Az ismertetésem végét összecsaptam, de szeretném, ha a nyári szabadságolás időszakára eltűnne a könyv a könyvtárból!/

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Thomas Bernhard mára egyértelműen a XX. század irodalmának megkerülhetetlen alkotójává lett. Minőségre és terjedelemre is jelentős életművet hagyott maga után, aminek most már nagy része magyarul is hozzáférhető. Azért az jellemző, hogy a magyar fordítások nagy része T.B. halála és botrányt kavart végrendelete után jelent meg, holott Ausztria nem a világ másik fele és a német nem egy kis nyelv. Az ominózus végrendeletben T.B. megtiltotta, hogy műveit Ausztriában újra kiadják, színműveit osztrák színpadon eljátsszák. Hogy miért ez a nagy harag a hazájával szemben? Többek között erre ad választ önéletrajzi sorozata.
A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.
Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet – gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.
A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. Dr. Manhattan* egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált. De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach**, akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the wathers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy mocskos, kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba*** és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

A FSZEK néhány könyvtárában kölcsönözhető