Könyvtárosok könyves blogja

Sári Júlia új műfordításában olvastam el a regényt, mely Szerb Antal szerint Kipling legjobb regénye. Sári László utószavában olvashatunk azokról a körülményekről miért kapta meg a Nobel-díjat.

Sokunknak Kipling neve összeforrt A dzsungel könyve c. regényével. A Kim viszont egy új világot tárt fel, amely bevezet India szellemiségébe. Megismertet olyan körülményekkel és emberekkel, akik különböző rangúak és foglalkozásúak. Tiszteletben tartja a természetet, amely a képi világával segít megérteni az élet titkait.

Számomra az egyik legfontosabb gondolat, hogy minden ember képes lehet megváltozni, jobbá lenni, még az is, aki úgy gondolta magáról, hogy nem.

Erre legjobb példa Mahbub Ali, aki megkapja azt a kérdést, hogy miért nem követi az Utat, amely a Világ Kis Barátjának az útja. Az első gondolata persze az hogy dühvel, vagy verekedéssel kellene reagálnia a hozzáintézett kérdésre, de mégis képes humorral közelíteni a válasz megadásához.

Az ő saját, “lovakhoz” kötődő nyelvén fogalmazza meg, hogy képes lesz erre.

“-Majd követem, de csak lassan. Egyszerre csak egyik lábamat emelem, ahogy a sánta ló az umballai ugratópályán. Talán így is eljutok egyszer a Paradicsomba. Ezen munkálkodom…”

A regény első angol nyelvű kiadását, az író apja, John Lockwood Kipling illusztrálta 1901-ben, az ő munkái láthatók ebben az új magyar kiadásban is.

Kipling 1865-ben született Bombayben, így gyermekkorában megismerte a bennszülöttek nyelvét, szokásait, elragadta ez a világ. Metodista lelkész apja egy bombayi képzőművészeti iskola tanára, anyja Baldwin angol miniszterelnök nagynénje volt. Szülei hatéves korában Angliába küldték tanulni. Előbb nevelőszülőknél nevelkedett, majd a Westard Ho-beli katonai kollégiumban tanult. Rossz látása miatt azonban nem léphetett katonai pályára. Kollégiumi élményeit Stalky és Tsa (1899) című regényében örökítette meg.

1882-ben visszatért Indiába, ahol újságíróként dolgozott. Itt jelentek meg első novellái és versei. 1889-ben Kipling Angliában telepedett le, ahol írásaival hatalmas sikert aratott. Igazán elismert költővé a Barrack-Room Ballads (Kaszárnyaballadák) című kötetével vált, mely 1892-ben jelent meg. A kötetben hagyományos modorban írt balladák és humoros, cockney-tájszólásban, katona-argóban megszólaló versek találhatók. Ugyanebben az évben megnősült, majd amerikai felesége vermonti birtokára költöztek. Az Amerikában töltött évek alatt írta A dzsungel könyvét (1894), és A dzsungel könyve második részét (1895), melyekben Kipling kivételes írói képességgel személyesíti meg a természetet, és szinte emberi egyéniséggel ruházza fel a dzsungel vadállatait. A farkasok fölnevelte Maugli történetével Kipling azt tanítja, hogy az élet állandó küzdelem, amelyben a gyengébb áldozatul esik az erősebbnek, a dzsungel kegyetlen törvényéből azonban nem hiányzik a méltányosság és a szolidaritás sem. Amerikában nem érezte jól magát, ezért 1896-ban visszatért Angliába. 1899-ben Dél-Afrikában dolgozott haditudósítóként, és lelkes beszámolókat írt a búr háborúról.

1907-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az első világháborúban ismét lelkes haditudósításokat írt, majd miután fiát elvesztette a háborúban, regényben dolgozta fel fia alakulatának történetét.

1935. január 18-án halt meg Londonban. Önéletrajza, a Something of myself (Valamit magamról) halála után, 1937-ben jelent meg.

A vallások és azok tisztelete, a nyugat és kelet kapcsolata, a brit titkosszolgálat tevékenysége is benne van a műben. Persze ezt nem lehet egy mondattal leírni, el kell olvasni.

Jó kalandozást kívánok Kim és a tibeti láma útitársaként India folyói, hegyei és városai között!

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Először is köszönet az olvasónak, aki ajánlotta ezt a könyvet, mivel magamtól nem biztos, hogy belevágtam volna. Bizonyára, hozzám hasonlóan nem segít sok olvasónak a mű kiválasztásában, hogy néhány könyvtár a „szerelem” témakörbe utalta a művet. Ezért ezúton is elnézést kérek mindazoktól, akik emiatt nem olvasták eddig a norvég írónő trilógiáját és külön bocsánatkérés azoktól, akik ezért vágtak bele…
A számomra eddig teljesen ismeretlen szerző családregényének központja egy leromló félben lévő farm, ahol Tor Neshov, a legidősebb – ötvenes éveiben járó – fiú, édesanyjával és apjával éli vidámnak egyáltalán nem nevezhető életét. Örömet számára csak disznóinak gondozása okoz. A két másik testvér már elmenekült a családi „fészekből”, Margido, a középső fiú ugyan közel maradt, de lábát évek óta nem tette be a farmra. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, amely foglalkozás kapcsán már a könyv elején lehetősége nyílik Ragdenek, hogy nyomasztásból brillírozzon egy kicsit. Ez a későbbiekben sem lesz másképp, el kell ismerni, nagyon jól csinálja. A legfiatalabb testvér, Erlend egészen Dániáig menekült, ahol meghitt kapcsolatban él egy férfival. Homoszexualitását családja és a norvég kispolgári közeg nem tolerálta volna, de ő képes volt a menekülésre, gyökereitől teljességgel elszakadva éli életét, amely a testvérek közül egyedüliként boldogsággal telített.
A trilógia cselekményének tulajdonképpeni kezdete az anya halála, amely újra összehozza a fiúkat a farmon. A fiúkat és még valakit, Torunnt, Tor harmincas éveinek vége felé járó lányát, akinek eddig létezését is homály fedte és aki a távoli Oslóból látogat el soha nem látott nagyanyja halálos ágyához. Ez az utazás nem várt fordulatot hoz életében, egyre közelebb kerül apjához, annak életéhez, ezzel együtt pedig sorsfordító választással találja magát szemben. Visszatérhet-e régi életéhez vagy gyökerestül felrúgva azt, apjával marad és felkészül a farm átvételére? Ez a dilemma végighúzódik az egész regényfolyamon, miként az a kérdés is, hogy az egymástól eltávolodott testvérek képesek lesznek-e elfogadni egymást, felülemelkedni előítéleteiken és legalább megérteni a másikat. Igazi párhuzamos világok ezek, Torunn, a városi, önálló nő, Tor, a gazda, Margido, a mélyen vallásos, egyedülálló férfi és a homoszexuális, nagyvilági, a végletekig kifinomult Erlend. Vajon ez az egymásra találás képessé teszi-e őket arra, hogy megbirkózzanak múltjukkal és azzal a régen őrzött titokkal, amely a Berlini nyárfák végén napvilágra kerül?
Minden adott tehát egy jó kis családregényhez és Ragde a legjobbat hozza ki a műfajból. Bár nincs pörgő történet, a szöveg mégis sodró lendületű, letehetetlen. Minden egyes fordulatnak súlya van, igazi feszültség vibrál a levegőben. És ami talán a legfontosabb, nincsenek előre kiszámítható válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel hőseink, identitásuk, boldogságuk keresése közben szembesülnek. Az egész regényfolyam szerencsére nem helyezhető el valamilyen optimista, pesszimista kimenetel koordináta rendszerében. A szerző tudja, hogy választásaink akkor valódi választások, ha belülről fakadnak és nem valamilyen külső megfelelés mozgatja őket. Talán pont azért olyan jó ez a trilógia, mert Ragde az összes szereplőjével rendkívül empatikus, konfliktusaikat úgy tárja elénk, hogy ő maga közben az állásfoglalás legkisebb jelét is kerüli. A sokszor nyomasztó, komor hangulat ellenére legalább annyira szórakoztató és – nem is oly ritkán – igazán felemelő élményben lehet része annak, aki kezébe veszi ezt a művet.

„A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakoztató olvasmány.”

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007)
Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008)
Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

/Calliopenak/

Cinikus macho kritika:

A filmszínésznő, Liv Ullmann és a filmrendező, Ingmar Bergman leányának nem lehetett könnyű gyermekkora. (Kinek volt az? Talán csak Teréz anyának, Diana hercegnőnek és Janis Joplinnek.) Ezért aztán írt bosszúból egy posztmodern családregényt, melyben a szülei megkapják a magukét, még ha nem is a saját nevükön, és álcázva szerepelnek. Az apja például a regényben olyan érdektelen és haszontalan munkát végez, hogy a munkahelye telefonközpontjában már nem is tudják, hogy ott dolgozik. Lehet, hogy Bergman ilyen unalmas pali volt otthon? Viszont a lányával állandóan moziba jár, és megnézik és megbeszélik Eric Rohmer híres filmjét, a Szerelem délutánt. Az anya a könyvben fodrásznő, de a fodrászatról nincs szó, csak a nő állandó színészi produkcióiról. Rá Linn Ullmann jobban haragudhat, mert olyat tesz vele, ami egy színész számára a legrettenetesebb – elveszi az arcát. A család többi tagja is megkapja a magáét – Karin, az egyes szám első személyben mesélő fiatal lány, kegyetlen, kíméletlenül őszinte, a saját hibáival szemben épp úgy, mint mások gyöngeségeivel, és ilyen gyöngeségeket talál bőven. A családi bűnök – házasságtörés, szeretetlenség, gyűlölködés – mellett, az elmebaj különböző szintjeit is felvonultatják a szereplők, az alkoholizmusból fakadó antiszociális magatartástól, a hisztérikus féltékenységen keresztül a krónikus hazudozásig. Ez utóbbi éppen Karint jellemzi – szerencsére. Szerencsére, hiszen így soha sem tudhatjuk, hogy mikor túloz, fantáziál, és így a szörnyűségeket inkább mulatságosnak látjuk, mint rettentőnek.

A Mielőtt elalszol tipikus női regény. A szereplők jellemzése, érzelmeik és gondolataik ábrázolása, kapcsolatrendszerük bemutatása sokkal részletesebb, mint a cselekmény leírása. A mű szerkezete, a kor divatos példáit utánozva, töredezett (a posztmodernt a női regényírók találták ki, mert nem volt érzékük a hagyományos, realista regény bonyolult konstrukciójának megkomponálásához – úgy is minden csak narratív struktúra), ugrálunk az időben, s utólag visszatekintve, ez nem igazán indokolt. Azt gondolom, a szerzőnő titkos vágya az volt, hogy írjon egy jó Bergman-féle forgatókönyvet, amelyet majd az apja megfilmesít, és az anyja és ő eljátszhatják a főszerepeket. A film nem készült el…

Empatikus feminim ismertetés:

Minden krétai hazudik, mondta a krétai Epimenidész, és mi azóta is tanácstalanul állunk, ha a könyvünk narrátora megkérdőjelezi saját szavainak hitelességét. Mi az igaz egy regényből, és mi az igaz a körülöttünk létező világból? Elmesélek nektek egy történetet, de az események hitelességéért nem vállalom a felelősséget, a szívetekkel figyeljetek rám, mert talán a szív az, amely nem hazudik. Ilyen gondolatok járhattak a fiatal írónő, Linn Ullmann fejében, amikor könyve megírásába kezdett.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as, 90-es évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) – Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) – A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) – A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) – Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) – Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) – Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) – A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You’re Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)