Könyvtárosok könyves blogja

Egyszer volt, hol nem volt, élt Magyarországon (és Nyugat-Berlinben) egy filmrendező (úgy gondolom a legzseniálisabb magyar filmrendező volt, tökéletes formaérzékkel rendelkezett, minden filmkockája megkomponált műalkotás volt, és szuper 8-as kamerával, fekete-fehér alapra, pár ezer forintból olyan filmeket forgatott, mint azóta senki), aki viharos, de rövidnek mondható életének önkezével vetett véget. Barátja, a tehetséges és közepesen sikeres író, a nekrológjában sajnálkozott, méltatott, majd megfogalmazta az axiómát: „A túlélő előnye evidens.” Később ez az író könyveket írt „Pénzt, de sokat!” és „Kurva vagyok” címekkel. Azért odáig nem mennék el, hogy saját magára gondolt, de azért mégis ő jutott az eszembe, miközben Houellebecq második regényét olvastam. A mű a kapitalizmus természetrajzát kívánja nyújtani: a pénz megszerzésének erkölcsi gátlásoktól mentes, de törvényes módját, mely eredményes – erre utal a cím – viszont óhatatlanul tragédiához vezet. Houellebecq jó író, ezért nem marxista politikai gazdaságtant kapunk, vannak hús-vér figurák – ezek férfiak – némelyik közülük még lélektanilag megalapozott változásra is képes, a nők inkább csak szexuális tárgyak, a feministák ettől a könyvtől nem lennének elragadtatva. (Én sem vagyok.) A sztory egy, a thaiföldi szexturizmust kihasználó vállalkozás megalakítását, prosperitását, majd bukását meséli el. A mesélő a szokásos houellebecqi figura: kiüresedett, cinikus, gazdag, szexmániás férfi. A mű részletezően leírt szexjelenetekben bővelkedik, s hogy ez pornográfia-e az megítélés kérdése. (Az a pornográf, amit én annak tartok, mindenesetre ezt a könyvet nem merném ajánlani néhány nőismerősömnek, mert feljelentenének szexuális zaklatásért.) Az eléggé kiszámítható cselekményt az európai civilizáció csődjét bemutatni kívánó filozófiai eszmefuttatások próbálják színesíteni. Ha az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nem marad más, csak a szex, akkor ne gondolkodjunk, élvezzünk – elég röviden össze lehet foglalni a mű mondanivalóját. Ja, és persze a politikai korrektség hülyeség és az iszlám a fő gonosz. Játszunk az előítéletekre, szolgáljuk ki a szexuális ösztönöket, spékeljük meg divatos filozófiával és egy kis rezignációval – ez a houellebecqi recept, a siker receptje, mely révén a csúcsra lehet kerülni. Houellebecq másik két magyarul megjelent regénye (lásd bagabo nagyszerű ismertetetését novemberben, melyből az is kiderül, hogy aki még nem múlt el huszonöt éves, az megértőbb, nyitottabb, mint aki már elmúlt hetven) sokkal érdekesebb és undorítóbb, mint ez, de fasisztáknak, és faszistáknak ezt is tudom ajánlani.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető – de nem érdemes.

Michel Houellebecq: A csúcson (Magvető, Budapest, 2003)

A nemrégiben bemutatott film kapcsán sokat írtak erről a könyvről, amely mind hazájában, mind nemzetközi téren igen nagy sikert aratott. Jómagam megjelenésekor alaposan lemaradtam róla, ráadásul a filmet sem láttam, úgyhogy az összevetés (hasonlítgatás) a könyvvel most örvendetes módon elmarad. Örülök viszont a film kapcsán keletkezett felfokozott érdeklődésnek, mert nélküle talán sohasem olvasom el ezt a nagyszerű regényt. A történetet talán már mindenki ismeri, ezért valószínűleg nem én leszek az első, aki túl sokat árul el belőle. Michael Berg, a tizenöt éves fiú szerelmi viszonyba keveredik a nála húsz évvel idősebb Hannával. Mindez az ötvenes évek második felében, valahol egy német városban. Schlink csodálatos érzékenységgel írja meg – egyes szám, első személyben – Michaelnek az idősebb nővel való kapcsolatát, lelkének minden apró rezdülését, vívódásait, illetve a főként Hanna lakásán együtt töltött időt, amelynek egyik állandó, meghatározó eseménye az irodalmi felolvasás, amelyet a fiú tart rendszeresen kedvesének. A kapcsolat aztán egyszer csak, Michael számára is megmagyarázhatatlan hirtelenséggel véget ér, hogy aztán hét év elteltével egy bírósági tárgyalóteremben folytatódjon, ahol Hannát a második világháborúban elkövetett bűneivel szembesítik…
A történet központi eleme a múlt feldolgozása, megértése, a felelősség kérdése. Ennek ellenére a felolvasót mégsem lehet „pusztán” holokauszt regényként felcímkézni. A szerző az emberi felelősség kérdéséhez sokkal általánosabban közelít. Sokkal általánosabban, néhol filozófiai mélységekig hatolva. Michael apja, a filozófiatanár ki is fejti fiának azt a morális álláspontot, amely legfőképpen a német, kanti morálfilozófiai hagyományból építkezik. A regény mégsem válik tanmesévé, mivel Schlink látja, hogy döntéseink, cselekedeteink közel sem olyan egyszerű viszonyban állnak egymással, hogy azt egy mégoly nagyszerű teória teljes mértékben felölelhetné. Nem tudatos döntéseink (vagy éppen nem-döntéseink), viselkedésünk, vagy akár egyetlen pillantásunk is olyan események kiindulópontja lehet, amelyek elől lelkiismeretünk nem bújhat el többé. Vajon mennyiben változtatja meg Hanna felelősségét az a mélyen őrzött titok, amely alapvetően befolyásolta egyes helyzetekben döntésképességét (és amelyet most azért inkább mégse árulok el, úgyis mindenki kitalálja majd már a mű elején). Vajon Michael mennyiben felelős Hannáért, az ő sorsáért? Egyáltalán, mennyire ismerhetjük meg a másikat, cselekedeteinek mozgató rugóit, lelkét, ha úgy tetszik, illetve egyáltalán, saját magunkkal talán könnyebb helyzetben vagyunk? És ha a felelősség és bűnbánat már teljes súlyával rakódik ránk, kitől remélhetünk felmentést?
Bernhard Schlink kis terjedelemben írt egy nagy regényt. Olyat, amelyet ha leteszünk, se szabadulunk tőle sokáig. Szereplői annyira élő, hús vér emberek, hogy szinte kilépnek a könyv lapjai közül, ezért aztán problémáik, életük, vívódásaik minket sem hagynak érintetlenül.

Bernhard Schlink: A felolvasó (Helikon kiadó, 2000; Ulpius-ház, 2007, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető