Azok kedvéért, akik még nem ismerik, a sztorit nem mesélem el, bár Saramago rögtön az első fejezetben lelövi a poént, és egy festmény meglehetősen körülményes leírása közben elárulja a címszereplő halálát, – ez a leírás valami olyan hermeneutikai izé, amely megkérdőjelezi a történet egyetlen lehetséges értelmezését és talán a szerző nézőpontjának bizonytalanságát volna hivatott bemutatni – szerintem elhagyható, kezdjétek rögtön a 18. oldalon! Legyen elég annyi, hogy a Monty Python kommandó Brian élete című filmjének egyik mellékszereplőjéről szól a mese, és tele van vicces jelenetekkel, például amikor Mária és József vitázik az ördög ajándékán, s melynek végén a mai korba is könnyen átültethető tanításhoz juthatunk: „József, akárcsak bármely más, abban a korban és azon a tájon élő férfi igen helyénvalónak fogadta el azt a tanítást, amely szerint az a legbölcsebb férfi, aki a legjobban képes ellenállni az asszonyi furfangnak és cselvetésnek. A bölcs ember keveset beszél a nőkkel, és még kevesebbet hallgatja őket, ha nem felejtette el Josephat ben Johanan rabbi intéseit, akinek okos szavai fölülmúlták mindenki másnak a bölcsességét, A férfitól halála óráján számon kérik mindazon felesleges beszélgetéseket, amelyeket a feleségével folytatott.”
Egy másik megközelítés szerint, mely a magyar irodalom egyik nagyasszonyának, Jókai Annának a sajátja – s ezen eltérő megközelítés nem a nők és férfiak ellentmondásos viszonyára, hanem inkább Saramago regénye egyik kulcsfigurájának, konkrétan Istennek, és az ő művének a megítélésére vonatkozik – a Jézus Krisztus evangéliuma a bal lator műve. Persze csak képletesen, hiszen a bal lator – mint az köztudomású – nem tért meg a kereszten, és meghalt, és a lelke elkárhozott, és így fel nem támadhatott, tehát ezt a könyvet igazából mégis Saramago írta, csak rajta keresztül nyilvánul meg a gonosz, mely „fekete zsenialitással pöttyözé be a fejletlen tudatot”. (Lásd a nagyasszony akadémiai előadását, amely még egyéb bölcsességeket is rejt…)
Ezt a vitát itt most nem dönteném el – hogy inkább a Monty Python, vagy a bal lator a Saramago igazi rokona és szellemi tettestársa – hívő keresztények e könyvet ne vegyék kezükbe, az ateistáknak meg inkább Richard Dawkins Isteni téveszme című okfejtését ajánlanám – ez a regény tele van filozófiai bakugrásokkal, s talán valóban igaztalanul vádolja Istent (aki van, vagy nincs), az emberek által elkövetett bűnökkel.
Azért ez jó könyv, saját olvasatom szerint édes-keserű mese emberekről, akik eredendően tiszták, és mégis vétkeznek, jók, akik szeretnek, és csak élni akarnak, de mégis a halálnak adatnak. Megrendítő Jézus földi apjának, Józsefnek a sorsa, aki bűntudattól gyötörve rátalál a megtisztulás útjára, s jutalmát az értelmetlen halálában nyeri el; szépséges Jézus és Magdalai Mária szerelme, mely a hazug erkölcsök sötétjét fénylő sugárként világítja át; és igazán gondolatébresztő az Isten, az ördög és Jézus tárgyalása az ember jövőjéről a Genázeret tavon.
Saramago stílusa teljesen egyéni, a burjánzó mondatok – egyszerre rejtve iróniát és szeretetet – örvényként szívják magukba az olvasót, aki észre sem veszi, hogy a lent és a fent, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis végletesen összekeveredett. Az előítéletek és a gátlások lefoszlanak, és az ítélkezésben nem segíthet más, csak saját értelmünk fénye és szívünk melege. Inkább sírni lehet ezen a könyvön, mint nevetni, de felejthetetlen élménnyel lesz gazdagabb az, aki elolvassa. Befejezésül következzen egy hosszabb idézet. Vigyázat, szomorú!
„Amikor Betániába értek, látták, hogy a kapukban megjelenő falusiak sajnálkozva és szomorúan nézik őket, de ezt természetesnek vették, mert eléggé megviselt állapotban tértek vissza a küzdelemből. Azonban hamarosan rájöttek ennek az igazi okára, amikor bekanyarodtak abba az utcába, ahol Lázár lakott, azonnal látták, hogy valami baj történt. Jézus mindenkit megelőzve rohant, bement az udvarba, ahol gyászos arcú emberek nyitottak utat előtte, hogy továbbmehessen, belülről sírás és jajveszékelés hallatszott, Jaj, kedves testvérem, Ez Márta hangja volt, Jaj, kedves testvérem, ez Máriáé. A földön, egy gyékényre fektetve meglátta Lázárt, mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna, karba fonva a keze, de nem aludt, nem, halott volt, csaknem egész életében féltek, hogy a szíve felmondja a szolgálatot, azután meggyógyult, és ezt egész Betánia tanúsíthatta, most pedig meghalt, egyenlőre olyan nyugalmasan fekszik, mintha márványból volna, érintetlen, mintha örökkönvaló volna, de halott testének mélyéről nemsokára a felszínre tör a rothadás, hogy még elviselhetetlenebbé tegye az élők szorongását és félelmét. Jézus, mintha elvágták volna a térdizületét, térdre hullott és kétségbeesetten zokogott, Hogy történt, hogy történt, amikor valami helyrehozhatatlan dologgal szembesülünk, mindig először az jut az eszünkbe, hogy megkérdezzünk másokat, hogy történt, micsoda kétségbeesett és haszontalan módja annak, hogy elodázzuk azt a pillanatot, amelyben szembesülnünk kell az igazsággal, meg akarjuk tudni, hogy történt, mintha a halál helyébe még odatehetnénk az életet, a volt helyébe a meglehetet. Márta csillapíthatatlan és keserű zokogása mélyéről azt mondta Jézusnak, Ha itt lettél volna, a fivéremnek nem kellett volna meghalnia, de tudom, hogy amit csak kérsz Istentől, megadja neked, ahogy visszaadta általad a vakok látását, a leprások tisztaságát, a némák hangját, és megtette mindazt a többi csodát, amelyek az akaratodban rejtőznek, és a szavadat várják. Jézus azt mondta, A fivéred feltámadhat, amire Márta azt felelte, Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon, a feltámadáskor. Jézus felállt, érezte, hogy valami végtelen erő ragadja magával a lelkét, ebben a nagyszerű órában bármit megtudott volna tenni, el tudott volna végezni, ki tudta volna űzni a halált ebből a testből, vissza tudta volna hozni belé a teljes létezést, a teljes lényt, a szót, a mozdulatot, a nevetést és a könnyet is, de nem a fájdalom könnyét, elmondhatta, Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha halott is, életre kel, és megkérdezhette volna Mártát, Hiszel ebben, és az asszony így válaszolt volna, Igen, hiszem, hogy Isten fia vagy, akinek el kellett jönnie erre a világra, és ha így történt, minden szükséges dolog a rendelkezésedre áll és készen van, az erő és a hatalom meg az akarat, hogy használni tudd, csak az kellene, hogy Jézus nézze a testet, amelyet már elhagyott a lélek, kinyújtsa felé a karját, amelyen mint valami úton a lélek visszatérhetne belé, és azt mondja, Lázár, kelj fel, mert Isten úgy akarja, és akkor Lázár felkel, mert Isten úgy akarta, de ebben a valóban utolsó és végérvényes pillanatban Magdalai Mária egyik kezét Jézus vállára teszi, és azt mondja, Életében senki nem követhetett el annyi bűnt, hogy kétszer kelljen meghalnia, és akkor Jézus leejtette a karját, és sírva kiment.
José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma
Fordította Pál Ferenc
Európa Könyvkiadó Budapest, 2000
Kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.
