Könyvtárosok könyves blogja

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt: Thomas Bernhard: Díjaim. Azokról a díjakról, amiket átvett! A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.

Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellett a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.

Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhard!

A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.

Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Cees Nooteboom: Mindenszentek

Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok egy könyvet, a részemmé válik. Ha elolvasol egy könyvet, a részeddé válik. Ha ugyanazokat a könyveket olvassuk, hasonlítani fogunk egymásra. Vigyázz, én egy agresszív mém vagyok, az a célom, hogy manipuláljalak!) Persze, nem is lehet minden könyvet elolvasni, még a Könyvtárosok könyves blogján ajánlottak közül sem, hisz kevés az időnk, és az új és érdekes könyveket úgyis mindig a könyvtáros, a könyvtáros szerelme, a könyvtáros barátja, a könyvtáros üzletfele kapja meg először, másodszor, sokadszor. (Nincs a teremtésben nyertes, csak a könyvtáros.)

Továbbszűkítve a kört: nem kell minden könyvajánlót elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek c. regényének fülszövege például elmeséli a mű cselekményét, és ezzel én nem értek egyet. Miért olvassam el azt a könyvet, amelyről már eleve tudom: A főhős, Arthur Daane holland filmrendező, Berlinben megismerkedik Elikkel, egy holland „berber” lánnyal, aki a XII. századi ibériai Leon királyság uralkodónőjéről írja a szakdolgozatát; talányos románc alakul ki közöttük, mely Spanyolországban, a madridi levéltárban zárul, s a szakítást követően Daane-t útonállók támadják meg, leütik, kómába kerül, majd barátai körében tér magához, akik lelket öntenek belé, s a szerelemben, történelemben és történetmondásban csalódott férfi rezignáltan, de mégis nyitottan az új kihívásokra, indul haza, Hollandia felé? A fülszöveg szerzője talán úgy gondolta, hogy ebben a regényben a cselekmény másodlagos. Nem tudom. „Egy ember” adta a kezembe a könyvet, s a régi ismeretségre való tekintettel nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. (Én hiszek egy emberben, a könyvtáros különben is bizalmi állást tölt be, kicsit olyan, mint a pap, közvetíti az igét, de szerencsére nem kell meghallgatni a prédikációit.)

Elolvastam egyszer, aztán amint befejeztem, elkezdtem újra. Másodszor is tetszett, tehát nem tévedtem. Hegel, Nietzsche, Heidegger filozófiájáról, a németek II. világháborús és újraegyesítési komplexusairól, a történelem megközelíthetőségéről és értelmezéséről, az idő relatív voltáról – hiányáról és megállíthatóságáról, rögzítéséről és elvesztéséről, az emlékezés gyógyíthatatlan sebeiről olvastam egy nagyszerű könyvet. Különösen élveztem az angyalok közbeékelt kommentárjait – ezek az angyalok egyszerre idézték bennem Rilke Duinoi elégiáit és Wim Wenderstől a Der Himmel über Berlint. Az angyalok látják a múlt és jelen teljességét, mind azt, amit az emberek gondolnak és tesznek, de a cselekvésből ki vannak zárva, és így ideális ellenpontjai a történelem és az idő titkait kutató-cselekvő embereknek.

Arthur Daane, a főszereplő, Hemingway: Szigetek az áramlatban c. regénye főhősének, Thomas Hudsonnek a kissé autista reinkarnációja. Az a mániája, hogy a lét megragadásának megfelelő eszköze a dokumentumfilm, amely nem történetet, fikciókat, hanem a hétköznapi valóság észrevétlen monotóniáját rögzítve az időről, az időbe vetett emberről tud elmondani valami lényegeset. Thomas Hudson tipikus amerikai hős volt, aki a magánya miatt érzett szenvedését a fegyelmezett, férfias élet külsőségeivel küzdötte le, de a fiai elvesztése után csak a hősies halált választhatta. Arthur Daane, a XX. század végi dekadens európai értelmiségi, a családja halála miatti kínjait esztétizálja, létértelmezéssé ideologizálja, – cselekvés és beszéd helyett rögzít és hallgat. Gondolatai – melyeket az olvasó épp úgy megismerhet, mintha maga is angyal volna – arról árulkodnak, hogy tettei csupán pótcselekvések, és a szeretetvágya a legelső lehetséges pillanatban belehajtja egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba.

A másik főszereplő, Elik Oranje, alakja kevésbé kidolgozott, motivációi direktebbek és sematikusabbak, egy női író biztosan többet is ki tudott volna hozni belőle.

A könyv legérdekesebb figurái nem a főszereplők, hanem Arthur Daane barátai, Victor a holland festő, és Arno, a német filozófus. Az ő gondolataik, filozófiai eszmefuttatásaik az ezredforduló Berlinjének egy különösen érdekes szellemi vonulatát mutatják be.

Összegezve: Cees Nooteboom Mindenszentek c. műve kissé belterjes, alapvetően filozófiai irányultságú regény, amely nekem ugyan tetszett, de másoknak inkább nem ajánlanam – az elvontsága miatt. Olvassunk inkább lektűrt, pornót, női regényt , azok sokkal szórakoztatóbbak. Azoknak, akiknek még nem sikerült elriasztanom, következzen egy rövid részlet:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

(Leegyszerűsítés)

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor élj Bimini szigetén, a Golf áramlat partján! Délelőtt fess tájképeket arról, ahogy a végtelen óceán és a végtelen égbolt összeér; délután hajózz ki a tengerre halászni, és küzdjél meg a nagy hallal; és este, a halászfalu kocsmájában, szedjél fel amerikai turista lányokat, akik szépek és egészséges gondolkodásúak! Nekik majd TE leszel az egzotikus kaland.

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor legyél Demján Sándor, gyűjtsél – arcod verejtékével – milliárdokat, és jótékonykodjál és adományozz díjakat! Légy Magyarország elitjének része, és póker sikereid is bekerülnek a médiába, igazolva nagyságodat.

Rüdriger Safranski nem így gondolja. Rüdriger Safranski 1945-ben született, tehát már öreg, német, és filozófus. Mit lehet várni tőle? Esszét a gonoszról és a szabadságról, német alapossággal megírt filozófia történetet – Schopenhauerre, Nietzschere és Heideggerre kihegyezve, Hitler történeti szerepének elemzését, német önvizsgálatot és bűntudatot. Nekem ugyan a szabadságot a rockandroll jelenti, és a gonoszról, angyalról, ördögről Jim Morrison és Nick Cave jut az eszembe, de azért ezt a könyvet is elolvastam. Megvallom őszintén, időnként unatkoztam – ilyenkor ásítozom, grimaszokat vágok, meg a fülemet gyűrögetem, hogy el ne aludjak, és nem vagyok valami esztétikus látvány – viszont nagyon sok érdekeset is olvastam, főleg Szent Ágostonról, Kantról és Goetheről, akik igazán okos fickók voltak.

Safranski 330 oldalon végig rohan a világ és az ember történelmén, az ősrobbanástól és a teremtéstől kezdve a globalizációig, és az ember és a gonosz összefüggéseit kutatja. Az alaptétele az – és ebben egyet értünk – hogy az ember szabad, és ezért van lehetősége a gonosz megtapasztalására és átélésére; és ez a gonosz vagy az emberben rejtőzik, a tudata mélyén (Freud), vagy a világ végtelen üres közönyében (Sartre). Vagy-vagy, mondta Kirkegaard, de róla nincs szó, vagy csak alig. Amiben nem értünk egyet, az számosabb, vagy inkább fontosabb. Safranski szerint a felvilágosodásban gyökerező materialista tudomány vette el az ember hitét véglegesen Istentől, szenttől, transzcendenstől, etikustól, normálistól, stb. Nem így mondja, de én azt gondolom, hogy ő ezt gondolja, mondja. Ez az én interpretációm, az ő interrpetációjáról. (Narratív struktúra!) Ha nem hiszitek, járjatok utána! Safranski vallásos, és azt gondolja, hogy a nem vallásosak a GONOSZ szálláscsinálói. Safranski nagyon intelligens, és nem beszél nyíltan, de azért ezt lehet látni. Safranski öreg, mert már megtalálta a GONOSZt, és küzdeni akar ellene. Amíg fiatal volt, addig nevetett azokon, akik megtalálták a GONOSZt, sőt, még most is nevet azokon, akik más GONOSZt találtak meg, mint ő, de már nem keres, hanem harcol. No, nem baj. A rockandroll az szabadság, és ha angyallal, vagy ördöggel akarok találkozni, ott van nekem a mozi, pl. Coppola és Wenders, nem kell Safranskit olvasnom.

Kérdések a kommentelőkhőz:

1. Van Isten?
2. Mi az élet értelme? (A 42 nem jó válasz!)
3. Mi a szabadság?
4. Mi a gonosz?
5. Hallgassunk együtt valamikor és valahol rockandrollt?

Rüdriger Safranski: A GONOSZ avagy a szabadság drámája

Európa Könyvkiadó, 1999

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető