Könyvtárosok könyves blogja

Akkor íme az idei kedvenc 10. Mert ismétlés a tudás… Boldog Karácsonyt és Új Évet Mindenkinek!

Alicia Erian: Abroszfej                                               

Egy ember írt róla, kitűnő könyv, azok közé tartozik, amelyekre szívesen emlékezik vissza az ember néhány hónap távlatából is, a lelkesedés, amelyet elolvasása után éreztem semennyit nem halványult

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Bővebben szintén egy embertől olvashattok róla, szintén kitűnő darab, de nyilván a nagyság átka miatt, mely a szerzőt sújtja, az ember hajlamos így év vége felé azt mondani, Cserna-Szabó hozta a kötelezőt. Na jó, annál kicsit többet…

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel                                                        

Még viszonylag friss élmény, nem is tudok mit hozzátenni, 10/10

Daniel Kehlmann: Hírnév

Nem katartikus, de nagyon okos, kitűnő stílusú, szórakoztató kis könyv. Tessék elolvasni!

Hanne Orstavik: Vágy

Na ez egy olyan könyv, amelyet az ember szívesen a falhoz vágna néha, főleg amikor a végére ér. Valami perverzió miatt mégis ezen a listán landolt, magam sem értem miért. Ha ennyi nem elég ahhoz, hogy kézbe vegyétek, akkor noszogassátok kamill_kopkét, hogy számoljon be róla bővebben. Ő volt az az elvetemült, aki a kezembe adta. Csak erős idegzetűeknek!

Anne B. Radge: A Neshov trilógia

Az év egyik meghatározó olvasmányélménye volt nekem ez a könyv, írtam is róla sok szépet. Ez igaz akkor is, ha így utólag visszanézve leginkább az intelligens lektűr kategóriába sorolnám. Na ezért jó, ha az ember nem kategorizál… (A második norvég írónő a listán, fura…)

John Ronson: Kecskebűvölők

Kettővel alant

Bernhard Schlink: A felolvasó

Ennyi idő elteltével sem tudok mit hozzátenni.

Spiró György: Messiások

Spiró ebben a könyvében is döbbenetes felkészültségről tesz tanúságot, hihetetlen aprómunkával, utánajárással festi meg a XIX. századi lengyel emigráció, közöttük a híres vátesz, Mickiewicz történetét, aki sokadmagával egy különös, misztikus tanokat hirdető férfi befolyása alá kerül… Nekem személy szerint a Feleségverseny nagyon nem tetszett, de egyáltalán nem azért, mert a benne leírtakat túl sötétnek, hazugnak tartanám. Ellenkezőleg. Ennek ellenére valahogy túl direktnek, didaktikusnak éreztem, ugyanúgy, ahogy a Koccanást is, legalábbis a Katona előadásán. Valahogy ebben a közéleti „szatíra” műfajában Spiró mintha nem lenne igazán jó vagy csak az én ízlésemnek nem fekszenek ezek az írások. Na mindez azért nem baj, mert szerencsére néhány ilyen igazi nagyregénnyel is előáll (tudom, ez egy átdolgozás, a korábbi, Jövevény c. könyve alapján, ismereteim szerint igen alapos átdolgozás), amelyek a magyar irodalom igazi nagyjai közé emelik őt. Spiró György nemzeti kincs.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Jó kis (nagy)regény, misztikum, szerelem, élet, halál, valamelyik előbb utóbb lekaszál… Ecohoz szokták hasonlítani, hát azért ezt egy kicsit túlzásnak érzem, kicsit light verzió, de azért csak ajánlani tudom annak, aki bírja az ilyet. Kicsit talán túlírt, most olvasom A szél árnyékát, majd beszámolok róla…

Még valami ráadásként. Az igazság az, hogy ugyan próbálok elég időt szakítani az olvasásra, de  két éves kislányom sokkal nagyobb könyvfaló nálam. Ennek köszönhetően mostanában  a következő fordulatot olvastam legtöbbször: “Anna, Peti, Gergő, anya és apa…” Szóval ez igazából felesleges megjegyzés, mert akinek van gyereke, az úgyis tudja, hogy Bartos Erika Anna Petis sorozata mekkora élmény a csöppségeknek, de ha mégis lenne kivétel, rohanni a könyvtárba, könyvesboltba! Akinek meg nincs gyereke, az előbb gyorsan csináljon magának!

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Néhány nappal ezelőtt az Operában megnéztem a Karamazov testvérek balett változatát. A táncot imádom, az előadást szerettem, a történetből viszont nem sokat értettem meg… Mert a regény valahogy kimaradt eddig az életemből. Pironkodva kérdezgettem a barátaimtól, hogy ők olvasták-e, és többnyire NEM!!! És mivel bennem most erős az elhatározás, hogy elolvassam, az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha januárban ezzel kezdenénk az évet? Ha közösen olvasnánk Karamazovot? És jókat beszélgetnénk róla? Szerintetek?

Érkezett néhány panasz, hogy túl sötét az oldal megjelenése. Kicsit színesítünk…