Könyvtárosok könyves blogja

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (G. Marx)

Archive for február, 2010

1968 tavaszán Ken Kesey, a Száll a kakukk fészkére írója,  és a Merry Pranksters (Vidám Kópék) banda a Furthur („Továb”) elnevezésű pszichedelikus iskolabusszal San Franciscoból az Államok a keleti partjára,  New Yorkba indult. Útközben megálltak Washingtonban, és ha már ott voltak, elfoglalták a Fehér Házat is. Lyndon B. Johnson elnök egy azonnali TV beszédben bejelentette lemondását, de az elnöki hatalmat nem Hubert Humphrey alelnökre, hanem arra a Neal Cassadyra ruházta át, aki korábban Jack Kerouac Úton című regényében Dean Moriarty néven szerepelt és szerzett magának kétes hírnevet, és e rendkívüli pillanatban a Furthur sofőrjeként fungált. Az új elnök első intézkedéseivel legalizálta az LSD-t és a marihuánát, valamint azonnal beszüntette a vietnámi háborút és haza rendelte  Délkelet-Ázsiából az amerikai csapatokat. A kialakult új helyzetben a Szovjetunió is teljesen elbizonytalanodott. Leonyid Iljics Brezsnyev főtitkár benyújtotta lemondását az SZKP Politikai Bizottságának. Utódjául Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írót választották meg, aki Vlagyimir Szemjonovics Viszockij énekest kérte fel a miniszterelnökének, s ezzel kitört az általános világbéke.
Fél évvel korábban, 1967 novemberében, az FBI immár harmadízben tartóztatta le Ken Keseyt, ezúttal is marihuana birtoklásért, és a San Meteo megyei börtönbe szállították. Allan Ginsberg ugyanazon év karácsonyán felkereste őt, ekkor már engedélyezték a látogatást, és igen rossz állapotban találta. Vagy a rendőrök, vagy a fegyőrök, vagy a cellatársai többször is bántalmazhatták, és a folyamatos kábítószer használat is árthatott az egészségének, mert csont és bőr volt, és teljesen zavartan viselkedett. Ginsbergsajtótájékoztatón ismertette barátja és harcostársa helyzetét, majd a Vietnám Emléknap Bizottság 1968 elején szolidaritási naggyűlésen követelte a neves író és közéleti személyiség szabadon bocsátását. Keseyt – már teljesen elborult elmével – július 28-án szállították át a San Francisco városi elmegyógyintézetbe, ahol pontosan egy hónapra rá, 1968. augusztus 28-án elhunyt. Halálát, a hivatalos jelentések szerint, kétoldali tüdőgyulladás okozta, de sokáig tartotta magát a hír, hogy valójában elektrosokkal kivégezték.
Tom Wolfeamerikai író és újságíró variációja szerint – amely jelentősen eltért az Oscar-díjas   Quentin Tarantino féle hollywoodi változattól, és az Oscar-díjjal és Lenin-renddel kitüntetett Szergej Fjodorovics Bondarcsuk féle szovjet variánstól is -, Ken Kesey 1967 tavaszán egy San Francisco-i raktárépületben megtartott happening keretében bejelentette, már túllépett a drogokon, s a módosult tudatállapot eléréséhez nincs szüksége LSD-re. Ezután feleségével és három gyermekével visszavonult az Oregon állambeli Springfildbe, a bátyja farmjára, ahol a továbbiakban a világtól elvonultan, minden közszereplést és interjút visszautasítva élt. 1969 óta nem jelent meg új műve. Időről időre felreppent ugyan a hír, hogy új, nagyszabású romantikus regényén dolgozik, amely már megjelenés előtt áll, azonban ezek a hírek tévesnek bizonyultak. Az elmúlt évtizedekben többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését, ami csak tovább növelte a személye körüli publicitást… Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »