Könyvtárosok könyves blogja

Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényei stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A L’Harmattan délszláv női próza (Bóra) sorozata-

DUBRAVKA UGRESIC

A könyv egyszerűen viharvert- jó példa arra, hogy érdemes                meggondolni a fehér színt egy puhafedeles kiadványnál (ez inkább kemény táblás, borítós megoldással működik), a papír ráadásul egy hívogatóan lágy anyag, olyasmi, amire porózus krétával lehetne jól rajzolni. A borítón egy kis facipős kulcstartó, ami egyrészt nem kifejezetten kreatív utalás a holland helyszínre, másrészt karikája és a láncocska (v.ö. bilincs) furcsán cseng össze a szövegben is megjelenő (elég erőltetetten átmentett)  szójátékkal, ami a cím is: A Fájdalom Minisztériuma.

A történet alapvetően nem lenne bonyolult, az alaptéma egy tantermi fejlődéstörténet (v.ö. Holt költők társasága): horvát szlavista az amszterdami egyetemen holland és főleg délszláv hallgatók között – ezért az irodalomról való beszélgetés is más jelentést kap. A saját identitáskérdése(i)vel és emlékeivel is nyűglődő tanár fogékonyan rezonál a csoport jeleire, így az együtt töltött idő egyre fontosabb, szinte terápiás jellegű lesz. A szomorú vég garantált: felbomlás, árulás, dráma, a felhők között azonban kisüt a nap… Így nézne ki ez a regény, ha angolszász tollból származna, de a szerző nő és szerb és az egyívű történetet a délszláv háború bombái szaggatják.

A háború idején már bőven eszméltem, de könnyen elvesztettem az események fonalát. Szörnyű képeket pörgetett a híradó, a főcímek azonban gyorsan hozzászürkültek a napilapok hasonló témájú illusztrációihoz. Egy olyan könyv jutott el hozzám, a Zlata naplója, amit szarajevói kislány írt a bombázások idején. Nem értettem, hogy menekülhetett meg, a füzete hogy kerülhetett ki az országból, miként lehetett belőle könyv. A háború akkor még életszerűbb volt a törikönyvben, és ott rendkívül pontszerűnek látszott még a harminc- vagy százéves háború is. Kezdet, dirr-durr, előrenyomulás, hátrálás, folyón át, várat/várost ostromolva, béke, vége. Itt meg…töredezettség, hírek és elemzések, belföldi vetület, majd teljes némaság. Ez volt a legerősebb érzésem: hogy itt senki nem BESZÉL.

A könyvben is alig, és a hang reszelős és elcsukló és bizonytalan, hogy mivé, milyen nyelvvé alakuljon. Nem tudni, hogy ki mikor suttogott anyanyelvén, hogy le ne gyilkolják, mikor ordított halottak felett, mikor nyüszített romok közt lapulva, mikor énekelt siratót a bevándorlási hivatalnokoknak. Nem tudni, hogy a holland, vagy az angol a megmenekültek nyelve, a megbékélésé, az új reményé, vagy csak garancia a matracra a menekülttáborban, síkos csúszda a sikeres landoláshoz egy másik világban, vagy a felejtés nyelve. Olyan nyelv, melyben nem létezik egy csomó szó, nem ülepszik meg az értelem sokrétegű íze, amiből hiányzik a simogató összekacsintás. Praktikus nyelv. I come from the former Yugoslavia. My family was killed. My home is in my heart I’ve lost somewhere.

Mit tehet valaki, aki a nyelvről, az irodalomról kell hogy beszéljen és beszéltessen? Mit van, ha a történetet – ami a könyveket-szerzőket színes gyöngyökként takaros láncba fűzi- nem lehet elmondani, mert a nemzetiszínű szál elszakadt, és az egyedi szépségű, különleges gyöngyöket nemzeti mázakba hajigálják, hogy eltűnjön minden különlegességük, és egymás mellé egyetlenegy módon, vagy sehogyse legyenek fűzhetők? Mi van, ha könyvekhez zenék, utcák, radírok és műanyag szatyrok tapadnak? Ha a költő hangja a nagyanyámé, akit odahagytam, ha a párbeszédeket az apám mondja  egyszemélyes színházként bolondulva meg és a sorok közül a szerelmem csücsörít?

A recepció a lapokon rég elpusztult csészék kávés nyoma.

Szerintem szőke, túl van rúzsozva a szája (értsd túl vörös és elrajzolt), lebernyegekben jár, idegesítően higgadt, ambíciótlanul okos, gyáva-megengedőn hősies, megdicsőülten elhagyatott és fülelve kocsmázó.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

A végtelen történet tulajdonképpen kettő. Az egyik történet a hős magára találása egy különleges, bátorságot kívánó feladaton keresztül, a másik a hős magára ismerése olyan próbák révén, melyekben boldogulni is kell, nem csupán győzni.

A két történetet könnyű összeilleszteni és szétvágni (lásd a filmes adaptációt), de tükrözni is, így egyikben a másik darabkái, a másikban az egyik szilánkjai villannak meg.
A hős -mint minden igazi hős- eleve kevés szállal kötődik e világhoz, így könnyen keveredik bajba és rejtőzik el, megteremtve ezzel az ideális körülményeket ahhoz, hogy lassan Fantáziaország közelébe jusson. Az odavezető út maga a Végtelen történet, annak olvasása, ami könnyű feladatnak ígérkezik, mert hősünk olvasni nagyon szeret.
Ez volt annak idején az egyik kedvenc részem (valójában mindössze egy-két bekezdés), mert kiderült, hogy az olvasás valami (nem ám mint a lélegzet, vagy ahogy a fű nő és a madarak énekelnek). Valami, amihez a betűkön kívül más is kell- a fantáziád, a lelked, a bátorságod, a kíváncsiságod, hogy önzetlenül tudj izgulni a hősödért, és hogy teljesen el tudj merülni a könyv teremtette világban.
És ez az első próba: hogy képes-e átlépni a hős Fantáziaország határát (teljes elmerülés), megküzdeni a félelemmel, hogy kinevetik, kudarcot vall, hogy nem őt várják. Végül -hogy segítsen- legyőzi kétségeit és megmenti Fantáziaországot, jutalma pedig nem más, mint hogy képzelőerejének varázslatát és teremtő minőségét élheti át.

A második, jóval hosszabb történet és nehezebb próbatétel elején még minden egy mámoros ünneplés, találkozás, rácsodálkozás, tanulás és megismerés, de a hős öröme lassan gyanakvássá változik, vágyai akarattá keményednek, halomra dönti Fantáziát, elüldözi barátait, emlékei eltűnnek, így az emberi világba való hazatérés lehetőségét is elveszíteni látszik.Útra kel hát ismét (bár ez túl békésen hangzik, valójában kétségbeesetten szökik el), hogy megtapasztalja a valahová tartozás ködös szürkeségbe oldódó biztonságát, a változás játékos ritmusa mögött rejlő növekedés és pusztulás ütemét, végül az álmok finom és tünékeny képeit kell kibányásznia és válogatnia ahhoz, hogy hazajusson. Utolsó reményét saját fantáziájának teremtményei zúzzák össze, de ekkora már azt sem tudja, ki ő, honnan jött és mire vágyik. Fantázia és az emberi világ határára nincstelenül érkezik meg, emlékek, érzések és vágyak nélküli kisfiú csupán, amikor elűzött, halálosan megsebzett barátai a segítségre sietnek, így végül hazaér.
A befejezés boldogságának teljességét a kerettörténetbe való visszatérés adja, amikor a hős az emberi világban is megkapja különleges küldetését, de „ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor kerül sor”.

Az viszont elmondható, hogy a végtelenül gazdag, burjánzó történet számos (ne mondjuk meg hányszor és kiktől einstandolt) spirituális elképzelést egyesít- már maga a váz, a két történet is ilyen: a hős magára ismerése a megbékélést, elfogadást jelenti, a magára találás pedig annak az erőnek vagy áramlatnak a felismerése, mellyel összhangba kerülni, változásainak hullámaira bízni magunkat valóban különleges elkötelezettséget kívánó feladat.
E két történet jelenti a felvetőszálat, melyre aztán keresztirányban jönnek az újabb és újabb sorok, megteremtve a főbb motívumokból kirajzolódó mintázatot.
Kanyargós, selymesen csillogó motívum a szabadság és felelősség, mert bár a hőst számos eszköz és szerencsés szerzet segíti, több jel és jóakaró figyelmezteti, mégis döntéseket kell hoznia és szabadon is cselekszik- végig egyértelmű, hogy miért kerül éppen oda, ahová eljutott.
A felelősség olyan, mintha ezt a selyemfonalat fémszállal keverték volna: minden tett, szó és gondolat egy nagyobb összefüggés része, így teremtő energiát adni (megmenteni, megszabadítani, megváltani) annyit tesz, mint módosulásokat létrehozni a nagy egészben, de ami –hogy visszatérjek a szövőszékemhez- éppúgy okozhat csomót, szakadást, mint félresikerült formát.
A másik fontos minta lendületes átlókból építkező, apró megállókkal tagolt geometrikus forma: ez a Valódi Vágy keresésének, követének leckéje. Ez a mintát egy nagyon lágy fonalból szőném színekben alig látható átmenetekkel, hogy a motívum szerkezetében egyértelműen, de részleteiben csak silabizálva látszódjon. Mert a vágy, legyen bár szenvedélytől erős, akarat szilárdította, vagy álom röpítette, egyszerre nagyon lágy, de határozott is, akár egy erős testtudattal megjelenített mozdulat.
Kicsi de fontos részlet- szándékolt hibákkal deformált, fekete minta lenne, középen vastagon nemezelődve, a szélek felé cérnaszerűre vékonyodva, kopott szálakkal- a hazugság. A hazugság, ami itt nem etikai kategória, hanem olyan csonkított, roncsolt lények gyűjtőhelye, akik -mint Fantázia önjelölt és bukott uralkodói a Régi királyok Városában- , képzelet és valóság határára száműzve silány sorsnélküliségben lebegnek.
És végül a körkörösségről, amit persze körre szőnék magam is, de némi hibával jelezve, hogy a tökéletesség megalkotásának bizarr ambíciójával nem kísértem magam. Már csak azért sem, mert Ende a kör szokásos és naiv örömmel kísért dicsőítése (mert ez gömbölyű-lyű-lyű, hogy a térbe is kiterjesszük a dicséretet) helyett a végtelen bezártságára helyezi a hangsúlyt, melyet egymásnak feszülő roppant erők rezzenetlen összefeszülése hoz létre. Ilyen lett volna a jeges seholba veszett világ a Kislány Királynő és a Vándorló Hegy Öregjének, az idő születésének és halálának találkozásában ejtve csapdába, de ilyen Aurin is. A csavar ott van, hogy az Élet Vize az öröklét meséjéből az emberi sorstörténetbe repít, e gyönyörű végességbe. Ahogy a legvégtelenebb történetek is befejeződnek egyszer.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.