Könyvtárosok könyves blogja

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezek a novellák fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak készültek, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

A könyvet köszönjük a Maecenas kiadónak!

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé  tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába  keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban  a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt,  egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Befejezésül néhány idézet kedvcsinálónak.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as, 90-es évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) – Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) – A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) – A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) – Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) – Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) – Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) – A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You’re Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

avagy romantikus, bár kissé hosszadalmas történetek egy magányos férfiről, akinek izzott a szíve, és aki még akkor is harcolt, amikor már túl volt mindenen, és nem várt rá más, csak a halál.

Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi Akadémia főtitkárának amerikai irodalmat lekicsinylő kijelentései körül. A Nobel-díjat odaítélő intézmény vezetője gyakorlatilag leírta az amerikai írókat, akik műveikben tömegkulturális divatokat majmolnak, valamint bezárkóznak saját kis (?) világukba, kirekesztve önmagukat a világ nagy irodalmi diskurzusából. Ennek központja természetesen Európa, miként a passzát szelet is köztudottan mifelénk fújják. A főtitkár úr aztán (igen helyesen) benyújtotta lemondását, amelyet nyomban el is fogadott az akadémikusok díszes testülete. Miért fontos ez? Főleg Kurt Vonnegut kapcsán, aki magát sosem tartotta valami nagyjelentőségű irodalmárnak. És mégis, már annyi név kapcsán emlegettük az irodalmi Nobel-díjat ezen a blogon, hogy nem tudom megállni, ha valaki, Vonnegut megérdemelte volna. Akkor is, ha valójában tényleg nem jelent az égvilágon semmit.
Bizony, kedves sznob irodalmárok, Vonnegut művei önmagukban a tömegkultúra részei, tehát neki még majmolni sem kellett! Egyszerűen csak íróként olyan népszerűségre tett szert, mint kortársai közül kevesen (na jó, ne köntörfalazzunk, SENKI). Nem hiszem, hogy a következő évtizedekben lesz olyan író, akinek a halálát annyian fogják megsiratni, mint két évvel ezelőtt az Övét. Főleg az én, most harmincas éveiben járó generációm tagjai közül. Sokan az Ő művein nőttünk fel és talán olvasóvá sem váltunk volna soha nélküle. És igen, bizony felnőtt fejjel is megmaradt sokak kedvence, bármennyire is tartott attól, hogy csak fiatalok olvassák. De miért is? Talán azért, mert összes könyvéből áradt az a leginkább fiatalokra jellemző „naivitás”, amely nem hajlandó beletörődni a világ szörnyűségeibe, igazságtalanságaiba. Kurt Vonnegut nyolcvan évesen is fiatal volt. Sikeresen kerülte el a felnőtt lét „bölcsessége”, amely legtöbbször persze csak közöny, beletörődés. Valahogy sajnos rajta maradt ez a „fekete humor mestere” címke, amely talán pont a lényeget fedi el. A sötét látásmód, az irónia és az olykor rá jellemző keserűség mögött mindig ott van az egyes ember, illetve az emberiség jövője iránt érzett aggodalom. Igazi humanista volt, akinek életműve talán (persze nagyon csak talán) javított valamit a világ folyásán. Hány író mondhatja ezt el magáról manapság?
No akkor pár szót a könyvről, magáról is. Ördögcsapda címen egy olyan válogatás jelent most meg Mark Vonnegut gondozásában, amelyben eddig ki nem adott írásokat olvashatunk. Nyílván nem véletlenül, gondolhatjuk. Igen, talán tényleg nem ebben a könyvben fogjuk megtalálni Vonnegut legjobb írásait, de nekem például sokkal jobban tetszett, mint a szintén „elszórt” írásokból összeállított eddigi kötetek. A könyv javát háborús történetek adják, leginkább a porig bombázott Drezdában játszódók. Kiegészítések az ötös számú vágóhídhoz, megannyi rekviem egy értelmetlen pusztítás áldozataiért. Van itt aztán levél a családhoz, még Európából, napokkal a háború végét követően. Vonnegut stílusa már itt is döbbenetesen erőteljes és magával ragadó. És van itt még sok, rövid írás, egyik-másik egészen zseniális. Olyan írások, amelyek elolvasására elég pár perc, de amelyek emléke még napokig kísért. Olyan írások, amelyekért olvasni érdemes. Köszönet érte!

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda (Maecenas, cop. 2009.)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.
A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. Dr. Manhattan* egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált. De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach**, akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the wathers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy mocskos, kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba*** és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

A FSZEK néhány könyvtárában kölcsönözhető