Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezek a novellák fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak készültek, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

A könyvet köszönjük a Maecenas kiadónak!

Related posts:

1. Ördögcsapda – Egy életmű margójára A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé  tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába  keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban  a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt,  egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Befejezésül néhány idézet kedvcsinálónak.

(Az idézetek forrása a Molyon)

„– Gyerünk, kedvesem – noszogatja a kígyó. – Vegyél egyet. Hallod? Azt mondja: „szakíts le”. Az a nagy fényes, piros. „Szakíts le, szakíts le azonnal és határozottan”. Tudom, hogy szeretnéd.
– De Isten – szólal meg az okos kis Éva, prvokációt sejtve – kifejezetten megtiltotta, hogy megkóstoljuk a tudás fájának gyümölcsét.
– Isssszten, igen… De hát Isszten adta az életet is, nem igaz? És ő adta a vágyat is, igaz? Meg az étvágyat is. És ki, ha nem Isszten teremtette azokat az átkozott almákat? De mire való az élet, ha nem ehetünk a gyümölcsből, amelyre vágyunk?
Éva kislányos makacssággal fonta össze a karját.
– Isten kifejezetten megtiltotta. Ádám mondta.
A kígyó méregfogát kivillantva vigyorog, csodálja Éva színészi képességeit.
– Isszten nem rossz fickó a maga módján. Merem állítani, hogy tulajdonképpen jót akar. De közöttünk és a tudás fája közt szólva szörnyen bizonytalan önmagában.
– Bizonytalan? De hiszen ő teremtette az egész büdös nagy mindenséget! Isten mindenható!
– Pontosan! Tiszta neurózis, nem? Ez a sok imádás reggel, délben, este. „Dícsérttessék az Atyaúristen, dícsértessék az Ő neve, dícsértessék a Mindenható!” Szerintem ez nem mindenhatóság, ez egyszerűen ssszánalmas. Minden független ssszaktekintély egyetért abban, hogy Issszten soha nem méltányolta kellőképpen a virtuális részecskék ssszerepét a világ teremtésében. Téged és Ádámot mítoszokkal etet, amikor igazán izgalmas információ ide van bezárva ebbe az illatos almába. Hét nap? Ugyan már!
– Én megértelek. De Ádám kitér a hitéből, ha megtudja.
– Á… az a ssszőrtelen, pucér férjecskéd! Pont ma reggel láttam a réten, milyen önfeledten csintalankodik azzal a jó vattás kis báránykával. Annyira elégedettnek tűnt. De mi lesz veled, Éva? Csak nem akarod az örökkévalóság hátralévő részét kezes állatok és egy felsőbb lény társaságában tölteni, aki képes úgy neveztetni magát, hogy „Jehova”? Nem hiszem. Ádám talán egy darabig még duzzogni fog, de majd megenyhül, ha megmutatom neki a bronzhegyű nyílvesszőket, a krokodilbőrből készült bőröndöket és a virtuális valóság érzékelésére szolgáló sisakot. Én azt hiszem, Éva, hogy te nagyobb dolgokra vagy hivatva!
Éva az aranyló délutánban fölpillant a zaftos, piros almára, és nagyot nyel.
– Magasabb dolgokra? Mármint a tiltott tudásra?
A kígyó megvillantja villás nyelvét.
– Nem, Éva, drágaságom. Az csak ködösítés. Valójában a vágyról beszélünk. Egy cigarettát, míg átgondolod?”

„Egy öreg, haldokló asszony sejtésével éreztem, hogy az igazság nem ilyen egyszerű. De egy haldokló öregasszony bizonyosságával azt is tudtam, hogy nem az igazság az, ami számít.”

„Az olaszok nemeket tulajdonítanak a városoknak, és mind egyetértenek abban, hogy az a bizonyos passzol ahhoz a bizonyos városhoz, de egyikük sem tudja megmagyarázni, miért. Ez nagyon tetszik. London középkorú férfi, tiszteletreméltó házasságban él, de titokban homokos.”

„Sok évvel ezelőtt himlő söpört végig az országon. Ezrek hullottak el. Az egészségesek menekültek, maguk mögött hagyva a fertőzötteket: ennyit mondva csak: „a sors elválasztja az élőket a holtaktól”. A madarak földjén, a hátrahagyottak közt élt egy tizenötéves fiú, akit Tarvának hívtak. A fiú lelke elhagyta a testét, és elindult délre, a holtak dűnéi közt.
Amikor a fiú megjelent a Pokol kánjának jurtája előtt, az uraság meglepve kérdezte tőle:
– Miért hagytad ott a testedet, amikor az még lélegzett?
Tarva így felelt:
– Uram, az élők lemondtak a testemről. Én késedelem nélkül a színed elé siettem, hogy hűséget esküdjem neked.
A Pokol kánjának megtetszett Tarva engedelmessége, és így szólt:
Én pedig úgy döntöttem, hogy a te időd még nem jött el. Vedd a leggyorsabb lovamat, és térj vissza uradhoz, a madarak országába. Mielőtt elmégy, választhatsz valamit a jurtámból. De vigyázz! Odabent találsz vagyont, szerencsét, bájt, önkívületet, bánatot és siralamat, bölcsességet és vágyat, megdicsőülést… Mondd, melyiket választod?
– Uram – felelte Tarva – , én a történeteket választom.
Tarva bőrtarisznyájába dobta a történeteket, felpattant a Pokol kánjának leggyorsabb lovára, és visszatért délre, a madarak országába. A testéhez érkezve látta, hogy egy varjú kivájta a szemét. De Tarva már nem mert visszatérni a holtak dűnéi közé, mert félt, hogy az hálátlanság lenne a kánnal szemben. Tarva visszavette hát a testét, felállt, és vaksága ellenére száz évig élt. Száz éven keresztül járta Mongóliát a Pokol kánjának lován, az Altaj hegységtől a távoli nyugatig, délre a Hentij-nurú folyóitól a Góbi sivatagig. És mindenhol mesélte a történeteit, megmondta a jövőt, és megtanította a törzseket földük eredetére. Azóta mesélnek a mongolok történeteket.”

David Mitchell: Szellemírók.

Fordította: Bart Dániel.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Henry David Thoreau: Walden Csupán néhány – bennem felvetődött – gondolatot szeretnék megosztani a...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

1. Bevezetés. Első mondat: Jól fog az agyad, Hűs Szellő.
2. Tárgyalás: több ízben itt és amott. Fényes fekete FBI-cipők. A hólyagtotem. Az elektromos öltöny. Mit szólsz a           Buddhámhoz? „Karcsú volt, a haja vad és sötét, intellektuálisan nagyon hűvös, ugyanakkor felcsigázott. Bevezette Keseyt a freudi pszichológiába.” (Ezzel nem értek egyet!) Tulajdonképpen az LSD hatásának bemutatása történik.
3. A cselekmény fokozódik. A busz. Utazás New Yorkba és vissza. Közben fellép a Szépséges Boszi, Timothy Leary és Sandy.
4. Razzia. Hell’s Angels. Aki nem tudná, az most kap a pofájára!
5. Itt gyorsítunk, most indul a pörgés, egészen Mexikóig és vissza!

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Related posts:

1. Közel a vég Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore...
2. Csontváz a szekrényben – Philippe Grimbert: Titok „Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi...
3. Sült? Zöld? Paradicsom? Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) – Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) – A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) – A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) – Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) – Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) – Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) – A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You’re Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad:

„A ház az öböl és a nyílt tenger közt nyúló keskeny földnyelv legmagasabb pontján épült. Átvészelt három hurrikánt, szilárdan épült, mint egy hajó. Passzátszéltől megdőlt szálas kókuszpálmák árnyékolták, s az óceán felől az ember kisétálhatott az ajtaján, le a szirten, át a fehér homokon, bele a Golf-áramlatba. Az Áramlat vize általában sötétkék volt, ha az ember a szárazföld felől nézte, és ha nem fújt a szél. De ha az ember belegázolt, a lisztfehér homok fölött csak víz világoszöldje csillogott, s az ember a nagy hal árnyékát már jóval azelőtt észrevette, hogy odaért volna a part közelébe.

Biztonságos és remek fürdőhely volt ez nappal, de éjszaka úszásra nem való. Éjszaka a cápák közel húzódtak a parthoz, ott vadásztak az Áramlat szegélyén, és a ház felső verandájáról csöndes éjszakákon hallani lehetett a megkergetett halak csobbanását, és ha az ember lement a partra, látta a cápák derengő nyomát a vízen. Éjszaka a cápa nem fél, de tőle fél minden. Nappal azonban óvakodik a fehér homoktól, s ha mégis bejönne, árnyékát az ember messziről észreveszi.

A házban egy férfi lakott, név szerint Thomas Hudson, aki jó festő volt, és az év nagyobb részén ott dolgozott a szigeten. Ha az ember már elég rég óta lakik ezen a szélességi fokon, az évszakok változása éppoly fontossá válik számára, mint bárhol másutt, és Thomas Hudson, mert szerette a szigetet, el nem mulasztott volna egyetlen tavaszt vagy nyarat, őszt vagy telet.

A nyár néha nagyon forró volt, ha a szél augusztusban elállt, vagy ha a passzát júniusban vagy júliusban nagy néha elmaradt. Hurrikán jöhetett szeptemberben, októberben, sőt, akár november elején, szeszélyes trópusi vihar meg támadhatott bármikor, júniustól kezdve. De az igazi hurrikánhónapokban szép volt az idő, ha épp nem volt vihar.

Thomas Hudson már sok éve tanulmányozta a trópusi viharokat, s már az égről meg tudta állapítani, mikor van légköri zavar, jóval azelőtt, hogy a barométer jelezte volna. Tudta, hogy kell a vihar helyét meghatározni, s hogy milyen óvintézkedéseket kell tenni ellene. Azt is tudta, mi az, ha az ember a sziget többi lakóival él át egy hurrikánt, s hogy a hurrikán milyen szorosan összefűzi mindazokat, akik együtt élték át. És tudta, a hurrikán lehet olyan gonosz, hogy semmi sem éli túl. És mégis, mindig arra gondolt, ha ilyen gonosz hurrikán támad, szeretne maga is ott lenni, hogy a házzal együtt pusztuljon, ha az elpusztul.

A házban legalább annyira hajón érezte magát az ember, mint házban. Helyét úgy választották meg, hogy kibírja a vihart, s úgy beleépült a szigetbe, mintha maga is része lenne; de az ember minden ablakából a tengert látta, és jó kereszthuzata volt, s így hűvös alvás esett benne a legforróbb éjszakákon is. A házat fehérre meszelték, hogy nyáron hűvös legyen, s kint a tengeren, már messziről látni lehetett. Ez volt a legmagasabb tárgy a szigeten, kivéve a hosszan elnyúló, magas kazuárfaültetvényt, amelyet az ember akkor pillantott meg, mikor a sziget kiemelkedett a tengerből. Röviddel azután, hogy a kazuárfák sötét foltját meglátta a tenger színe fölött, meglátta a ház fehér tömegét is. Aztán, ahogy közelebb ért, teljes hosszában kiemelkedett a sziget, a kókuszpálmák, a deszkaházak, a part fehér vonala, s azon túl a Déli Sziget zöldje. Thomas Hudson sosem a házat látta a szigeten, hanem hogy a látvány boldoggá teszi. A házat mindig nőnek képzelte, akár egy hajót. Télen, ha északi szél fújt, és igazán hideg volt, a ház meleg volt és kényelmes, mert itt állt az egyetlen kandalló a szigeten. Nagy, nyitott kandalló volt, és Thomas Hudson uszadékfát égetett benne.

Nagy halom uszadékfát rakott fel a ház déli fala mellett. A fát kifehérítette a nap, tisztára súrolta a szélfútta homok, s ő annyira megszerette egyik-másik darabot, hogy gyűlölte elégetni. De a nagy viharok után a part mentén mindig volt újabb uszadékfa, s ő úgy találta, még a kedves darabjait is jó mulatság tűzre vetni. Tudta, hogy a tenger majd mintáz újabbakat, s a hideg éjszakákon ott ült egy nagy karosszékben a tűz előtt, olvasott a nehéz deszkaasztalon álló lámpa fényénél, s miközben olvasott, fölnézett, hallgatta a kint fúvó északnyugati szelet, a parton meg a törőhullámok robaját, s figyelte, mint égnek a nagy, kifakult uszadékfadarabok.

Néha kitette a lámpát, lefeküdt a szőnyegre, s nézte, mint színeződik el a tengeri sótól és a fába szorult homoktól a lángok szegélye. A padlón a szeme egy magasságban volt az égő fával, látta a fából kicsapó lángok körvonalát, s ettől szomorú is lett, meg boldog is. Így hatott rá minden égő fadarab. De az égő uszadék fa valami meghatározhatatlan érzést keltett benne. Arra gondolt, ha annyira szereti, valószínűleg bűn elégetni; de bűntudatot nem érzett miatta.

Ahogy ott feküdt, érezte a ház alatt a szelet, ámbár a szél lent a ház sarkát csapkodta, becsapott a tengeri fű, a bojtorján gyökere közé, s bele magába a homokba is. A padlón érezte a hullámok roppanását, mint ahogy, emlékszik, érezte a nehéz lövegek tüzét is, ha ott feküdt a földön valami üteg közelében, réges-régen, kölyökkorában.

A kandalló nagyszerű dolog volt így télen, a többi hónap során mindig szeretettel nézte, s arra gondolt, milyen is lesz megint, ha beáll a tél. A szigeten a tél volt a legjobb valamennyi évszak közül, s alig várta már egész évben.”

Ernest Hemingway: Szigetek az Áramlatban. Göncz Árpád fordítása.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda (Maecenas, cop. 2009.)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Related posts:

1. Kurt Vonnegut: A repülő macska Két dolgot tisztázzunk előre. Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat....

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

A FSZEK néhány könyvtárában kölcsönözhető

Related posts:

1. Rém hangosan és irtó közel Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.