Könyvtárosok könyves blogja

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni – véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Csupán néhány – bennem felvetődött – gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt.
Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.)
Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan – LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással.
Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is.
MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan.
HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből.
LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más – vagy felemás – választ ad.
Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”.

„Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek.
Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű.
Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött…
Voltaire Candide-ja rengeteg utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része.
Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció – kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy – ahogy helytállnak.
Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve.
Mikszáth Kálmán hősei – a Különös házasságban – eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül.
Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik.
Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding A legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez való viszonyához.
De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék…

Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike…
És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek.

Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk.
Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta:

„Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány – és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik. Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.
Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.
Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!
(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball – Sírhantművek – munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Egy fiatal házaspárról szól a regény, alig harminc évesek, két gyerekkel, s akiknek máris cél nélkülivé vált az életük. Az ’50-es évek Amerikájában vagyunk. A feleség színésznői álmait adta fel, az egyetemet végzett férj, érdektelen irodai munkát végez, ha végez egyáltalán, kollégáihoz hasonlóan megtanulta úgy eltölteni a napjait, hogy csak tetteti a munkavégzést. Ha nincs kedve, és általában nincs, nem csinál semmit egész nap, csak a látszatra ügyel. Fiatal házasok még, de már évek óta alig van mondandójuk egymásnak, házasságuk tele van feszültségekkel, napjaikat veszekedéssel töltik, képtelenek egymással megbeszélni a problémáikat. Kétségbeesetten próbálnak különbözni lakóparki szomszédaiktól, mert nagyon jól látják életük unalmát, sivárságát, de közben már nem is különböznek tőlük. Egyedül a szomszédék őrült fiának társaságában tudnak felszabadultan és őszintén beszélgetni, aki talán nem is őrült, csak szókimondásával, lázadó életformájával nem illik bele a kertvárosi lakosok konvencionális életébe. Furcsa módon a két gyerek alig jut szerephez a könyvben, éppen csak megemlítődnek, hogy vannak, mintha a szerző nem tudná őket beilleszteni a házaspár életébe. Sem az apa, sem az anya részéről nem érzünk semmiféle kötődést hozzájuk.

Egy nagy veszekedés után a feleség kitalálja, hogy települjenek át Párizsba, hogy életüket gyökeresen meg tudják változtatni. Nem eredeti ötlet, szomszédaik ugyanezzel próbálkoztak, amikor az ország más részéból a keleti partra költöztek, szintén abban a reményben, hogy gazdagabb, boldogabb élet vár rájuk, ami láthatóan nem következett be. A párizsi költözés tervezgetése átmenetileg békét hoz a házasságukba, újra beszélnek, és ez a beszéd arról szól, hogy újrakezdett életükben jobb emberek lesznek, és eldöntik végre azt is, hogy mihez kezdenek az életükkel. Ám az új élet tervezése közben két váratlan esemény is történik, ami miatt elvetik a költözés gondolatát, reményeik szerint csak néhány évre, de érezhető, hogy ez csak kifogás, inkább az igazi elszántság hiányzik.

A könyv eredeti kiadása1961-ben jelent meg, egy kicsit későn fordították le, feltételezem, ha nem filmesítik meg, és így nem lehet a borítóra tenni Kate Winslet és Leonardo DiCaprio fényképét, még mindig nem került volna sor a kiadására. Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzetéhez hasonlóan mára már elavult érzésvilágot, gondolatokat közvetít. Az amerikai kertvárosi, a nagyvárosba dolgozni ingázó férjek, életüket a háztartásnak szentelő feleségek kiürült életéről frissebb és jobb könyveket is olvashattunk már azóta /pl.Updike/. Ahogy elavultnak érzem Lessing könyvét az ötvenes – hatvanas évekbeli nők helyzetéről, vagy unalmas fejtegetéseit a nyugati kommunistákról, nem beszélve a homofóbiájáról, ugyanúgy idejétmúlt ez a könyv is. Hasonló témával foglalkozó, igazán nagy könyvek olvasása közben nincs ilyen érzése az olvasónak, hiába változott meg azóta a felfogásunk a házasságról /pl. Tolsztoj: Anna Karenina , Flaubert: Bovaryné/. Ennek ellenére nem tartom tehetségtelennek a szerzőt, jó a stílusa, ezért volt türelmem elolvasni az aprólékos leírásokat, a szereplők részletes analizálását, amit érzelmek nélkül, tárgyilagos stílusban olvashatunk. De annak, aki a borító alapján választja a könyvet csalódást fog okozni, nem azt kapja, amit a külső sugall.

Szezonja van mostanában a történelmi környezetben játszódó krimiknek (Saylor, Doherty), illetve a múltba vezető összesküvéseknek, amik a jelenben is szedik áldozataikat. (Dan Brown nyomán). Ezek az összesküvések időnként írókhoz vezetnek, legutóbb Poe és Dante volt soron (Matthew Pearl), most pedig Shakespeare.
Jennifer Lee Carrell a Harvardon szerzett nagydoktorit angol irodalomból, tehát otthonosan mozog a témában. A történet az újjáépített Globe színház leégésével veszi kezdetét. A tűz eloltása után megtalálják Roz Howard professzor holttestét. Roz halála előtt egy kis csomagot bíz egykori tanítványára a színházi rendező Kate Stanleyre, aki elkezdi követni a múltba vesző nyomokat. (Ismerős?) Két segítője is akad, az idős színész Sir Henry Lee, és Ben Pearl a sármos és bátor Roz-rokon. (Szerelem borítékolható.) A nyomok először egy elveszett Shakespeare drámához vezetnek, majd olyan iratokat találnak, amikből végre kiderülhet, ki írta a darabokat. Elő kerül az összes esélyes jelölt: maga a Dárdarázó a startfordi közember, Sir Francis Bacon, Christopher Marlowe, Edward de Vere Oxford earlje, William Stanley (!) Derby earlje és néhány esélytelenebb is. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Magányos hős és az „igazság bajnoka”, de nem Don Quijote, és nem is Bud Spencer… 30-as éveiben járó, erős testalkatú, de szelíd ember, amíg fel nem bosszantják. Látszólag nem érdekli semmi, sodródik az eseményekkel, míg ki nem alakul a végső cél: megtalálni a bűnöst/bűnösöket.
Ne olvassunk krimit? De igen, ha jó, s mellette más könyv is van az életünkben.
Reacher az, aki megvalósítja régi és mai álmainkat. Független egyéniség, egy fogkefével járja Amerikát, minden más nyűg a számára. Ruháit kidobja, újat vesz helyettük. Van rá pénze (katonai rendőr volt valaha). Nincs „lakhelye”, lakása, otthona, „csavargó”. Céltalan vándorlásai – illetve néhány esetben célirányos útjai során a legképtelenebb bűnügyekbe, helyzetekbe keveredik. Legfontosabb erényei a becsület, és fejlett igazságérzete. Ezek érdekében (alkatánál fogva) verekedni, sőt ölni is képes… Mindig a jó szándék, az igazság kiderítése ösztönzi. A Reacher-könyvek fő vonásai az irónia, a fanyarkás humor. A hiteles – kivételesen pontos – környezet- és jellemábrázolás a regények fontos erénye. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Elhunyt Amerika egyik nagy krónikása, John Updike. A harmincas évek elején született egy amerikai kisvárosban, szegény családban. Ennek ellenére a Harvardon diplomázott, később a New Yorker munkatársa lett, 1957-től már az írásaiból élt. Az úgynevezett Middle-America életét beszélte el – a kisvárosok, zöldövezeti negyedek lakóiról, az amerikai középrétegek életéről szólnak könyvei. A Nyúl sorozat vagy a Bech-könyvek minden szociográfiánál szemléletesebben mutatják be ezt az életformát. Ha valaki, ő megérdemelte volna a Nobel-díjat.

Szerencsére sok műve olvasható magyarul, a legjobb fordítók átültetésében:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Az első nem CSI bejegyzésben ígéretet tettem, hogy lesznek még európai krimik, nos ha kicsit késve is de itt a második rész. És rögtön meg is szegem az ígéretemet, mert itt félig-meddig amerikai krimikről lesz szó. Donna Leon ugyanis amerikai, de húsz évig élt Velencében, ahol történetei játszódnak. A krimik állandó szereplője Brunetti felügyelő sok mindenben ellentéte a szicíliai Montalbanonak. Nem politizál, de azért szimpatizál a Lega Norddal, nem különösebben szereti a bevándorlókat, főleg szicíliai főnökét. Nincs nagy véleménnyel az EU-ról. Szegény családból származik, felesége azonban egy régi velencei arisztokrata család sarja – ami gyakran konfliktusok forrása. Brunetti mániákusan törekszik az igazság kiderítésére, teljesen belefeledkezik az ügyekbe, legyenek akármilyen jelentéktelenek is. Úgy érzi, nem csak a törvénytelenségek ellen kell küzdenie, hanem minden bűn ellen, ha már nem létzik isteni igazságszolgáltatás. Ennek ellenére nem inkvizitor, hanem megértő, szociálisan érzékeny ember. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Tim Burton olyan nagyszerű filmekkel szerzett rajongótábort, mint a Karácsonyi lidércnyomás, Nagy hal, Az Álmosvölgy legandája, A halott menyasszony és még sorolhatnám. Ebben a kötetben rajzokkal kisért rövid verseket ad közre. Rajongóknak kötelező!

Egész jók a versek, viccesen szomorúak, melankolikusak. Szegény Tim Burtonnek nem lehetett könnyű gyerekkora – bár ez már a filmjei alapján is nyilvánvaló volt. A Pacasrác, az Osztrigasrác, a Vudulány, a Szennysrác és a többiek mind-mind meg nem értett gyerekek. Egyes versek csak a rajzokkal együtt érthetőek – inkább képregények – például a kedvencem A bámuló lány. Szép kötet, egy dolog azonban zavar: miért nem kétnyelvű? Az igencsak szellősen szedett száztizenkilenc oldalon simán elfért volna az eredeti változat is. (A veresek eredeti címe sem szerepel a kötetben. Ejnye!)

A versek angolul itt, Pacasrác videók pedig itt!

Tim Burton Rímbörtön, avagy az Osztrigasrác mélabús halála (Magvető, 2008)

A FSZEK-ben kölcsönözhető.

Adott egy meghiúsult kábítószerüzlet valahol a sivatagban, számos holttesttel és egy bőröndnyi pénzzel. Mindez valahol a mexikói határ közelében, a nyolcvanas években. Adott egy hegesztő, Moss, aki megtalálja ezt a pénzt és azt gondolja, hogy mostantól gyökeresen megváltozik az élete. Na ebben igaza lesz… Adott még egy hidegvérrel gyilkoló megszállott, Chigurgh, aki sajátos elveinek köszönhetően a teljességgel értelmetlen gyilkolástól sem riad vissza és adott egy kiöregedő félben lévő seriff, Bell, aki egyre kevésbé érti a körülötte lévő, végtelenül eldurvuló világot. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »