Könyvtárosok könyves blogja » apa

Rém hangosan és irtó közel

bagabo — Fri, 30 Oct 2009 10:39:19 +0000

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan. Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Közel a vég Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore...
Csontváz a szekrényben – Philippe Grimbert: Titok „Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi...
Sült? Zöld? Paradicsom? Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Abroszfej – Alicia Erian

egy ember — Fri, 03 Apr 2009 13:32:07 +0000

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány – és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik. Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.
Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.
Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!
(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball – Sírhantművek – munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Csontváz a szekrényben – Philippe Grimbert: Titok

egy ember — Fri, 06 Feb 2009 16:34:08 +0000

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Az életidegenség diszkrét bája – Jean-Philippe Toussaint Vannak könyvek, amelyek miután megfutják kötelező körüket a könyvtári újdonságok...
Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után? Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit Adorno...
Hank gyermekkora – Charles Bukowski: A kezdő Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni,...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Gyerekgyár – Ficsku Pál

bagabo — Fri, 23 Jan 2009 17:51:12 +0000

Semmiképpen nem írnék valami kritikához akár hasonlatos dolgot erről a könyvről. Ennek két oka is van. Az első, hogy szerény véleményem szerint az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb magyar prózai szövegével van dolgunk, amelyhez kritikai megjegyzést egyszerűen képtelen lennék hozzáfűzni. A másik ok személyes jellegű. Bár nem olyan régen olvastam a könyvet, azért természetesen újra a kezembe vettem, hogy átnézzem, mielőtt nyilatkoznék róla. Neki is kezdtem rendesen, de aztán letettem az újraolvasásról. Nem azért, mert másodszorra nem nyújtotta ugyanazt az élményt, hanem pont ellenkezőleg, az írás rám gyakorolt hatása mit sem változott. Nagyon rég érintett meg könyv ennyire mélyen, erőteljes érzelmi hullámokat kavarva bennem, olyanokat, amelyeket nem biztos, hogy egy darabig újra át akarok élni. Köszönöm, majd pár év múlva újra leveszem a polcról…
Végletesen szubjektív tehát ez az ajánló, hiszen, mint aki frissen lett apává, nehezen tudnám az irodalmi élményt függetleníteni saját életemtől, élményeimtől. Mert a könyv tárgya egy férfi, Bulvár Kund (alias Ficsku Pál, bértollnok és álhírügynök) gyermek iránti vágya, amely „természetes” úton nem talál kielégülést. Átélhetjük a vágy megjelenését, amely a szerző számára is titok, teljes talány, de oly erőteljes késztetés is egyben, amely a teljes létezésre nyomja rá bélyegét. Meddőségi centrumok folyosóin bolyonghatunk és szembesülhetünk azzal, hány embertársunk életét keseríti meg ugyanez a kín. Nagyszerű életképeket kapunk e mellett hősünk mindennapjairól, egy kitalált, de oly jellemző magyar falu és üdülőtelep életéből, valamint a bulvár (és ál) hírek világából. Ezek és a beszúrásszerűen elhelyezett, a fő témához csak érintőlegesen kapcsolódó betéttörténetek oldják elviselhető szintűre a feszültséget ebben a laza szövésű, de mégis igen fajsúlyos regényben. Igazi nagybetűs irodalmi élmény volt számomra ez a könyv, amelynek kapcsán talán érdemes egy kicsit elgondolkodni magán az irodalom helyén, szerepén is egyben. Van még vajon esély arra, hogy ilyen alkotások közelebb vigyenek minket önmagunkhoz, létünk fontos kérdéseihez? Lehet, hogy naivitás, de azt hiszem, ha nagyobb számban találkoznánk ilyen élményekkel, osztanánk meg őket egymással, talán mindennapjaink is kicsit másképpen alakulnának, értékpreferenciáink is megváltoznának kissé. Rájuk férne, mi tagadás. Csodálatos könyv egy férfi gyermek iránti vágyáról, apává válásról, mindannyiunkról. A kortárs magyar próza iránt érdeklődőknek (is) kihagyhatatlan olvasmány!

Ficsku Pál: Gyerekgyár (Ulpius-ház, 2006)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Hank gyermekkora – Charles Bukowski: A kezdő

egy ember — Tue, 13 Jan 2009 09:07:01 +0000

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Bukowski 1920-ban született, frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező volt. A nagyapa, az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy múlik el fölüle fokozatosan az apa hatalma, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre…

A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Ez egy metszően éles könyv a felnövésről, a dühről, a barátságról, a nőkről és a piáról.

Charles Bukowski: A kezdő (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.

Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.

Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.

(Pritz Péter fordítása)

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A jó Sztálin

bagabo — Fri, 19 Dec 2008 14:33:03 +0000

Sokat ígér, ha egy olyan ember visszaemlékezéseit olvashatjuk, akinek édesapja Sztálin tolmácsaként, Molotov tikárságán dolgozott, és akinek gyermekkora, felnőtté válása a szovjet diplomáciai élet sűrűjében telt. Hát még ha a kortárs orosz próza egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Viktor Jerofejev csodálatos könyvet írt a szovjet világról, irodalomról, az orosz lélekről, Sztálin mai napig tartó kultuszáról és leginkább apja alakjáról. „Végül is megöltem az apámat”, hangzik a mű első mondata, noha nem szó szerinti, „csak” egy politikai értelemben vett gyilkossággal van dolgunk.

A könyv borítójáról egy sármos, egyenes tekintetű férfi néz ránk, nyakában gyermekével. A regény lapjain fokozatosan rajzolódik ki előttünk ennek a férfinak a története, akinek gyermeki szeretettel felvázolt alakja semmiben nem emlékeztet minket arra, aki valójában volt, szovjet diplomatára, a párt és a kommunista eszme feltétlen hívére. Igazi UFO ő fia számára is, aki Sztálin mellett rezzenéstelenül nézi végig a negyvenes évek végén a letartóztatások látszólag megmagyarázhatatlan tömegét, és aki később, az ötvenes években párizsi kulturális követként otthonosan mozog a nyugati művészek világában is. Fellépése, természetes könnyedsége megkülönbözteti társaitól, de ideológiailag nem kevésbé vonalas náluk, noha énjének ez az oldala a fiatal Viktor előtt csak lassan válik láthatóvá. Az apa történetén keresztül meghitt közelségbe kerülünk jelentős történelmi alakokkal és eseményekkel, bepillanthatunk például a magyar forradalom leverése előtti diplomáciai játszmákba is. Viktor felhőtlen gyermekkora is valamikor itt ér véget, amikor, mint írja; „Megtudtam, hogy léteznek a világon olyan emberek, akiket magyaroknak hívnak. Úgy gondoltam, a huligánok és a magyarok – egy és ugyanaz. (…) Úgy döntöttem, félelmetes magyar leszek, olyan, mint egy indián.”

Talán itt kezdődik az a szembenállás is, ami a továbbiakban meghatározza apa és fiú viszonyát, noha ez az ellentét egyáltalán nem csak a politikának, történelemnek tudható be. „Az „apák és fiúk” elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik.”

Hogyan lesz ebből a szembenállásból apagyilkosság? Viktor a hetvenes évekre íróvá avanzsál, noha még egyetlen könyve sem jelenik meg nyomtatásban. Első ilyen irányú kísérlete, egy kortárs irodalmi almanach összeállítása óriási botrányt kavar. Az antológia tartalmát a hatalom pornográf, reakciós elhajlásnak minősíti. Viktor nem hajlandó bűnbánatot tanúsítani, amelynek köszönhetően a belső száműzetés jut osztályrészéül. Ezzel együtt tör kerékbe az apa karrierje, aki bécsi nagykövetként a külügyminiszter-helyettesi poszt várományosa éppen.

Jerofejev magával ragadó módon festi meg apja tablóját, a férfiét, aki fia számára érthetetlen módon hitt egy gyilkosnak bizonyuló eszmében, amelynek bukását az emberiség és egy jobb élet ígéretének bukásaként élte meg. Mindennél egyvalamit tartott fontosabbnak életében, fia jövőjét. Ezért hajlandó volt meghozni a számára legnagyobb áldozatot is.

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin (Európa, 2005)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Nem félek? – Niccoló Ammaniti két regénye

egy ember — Fri, 05 Dec 2008 11:07:36 +0000

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.

Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)

Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.

Michele (Én nem félek) még csak tíz éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.

Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

10 kedvenc könyvem 2008-ban A Pop, csajok, satöbbi nekem többek között azért emlékezetes, mert...
Az én Top 10-em, 2009. olvasási sorrendben Ullmann, Linn: Áldott gyermek Ammaniti, Niccoló: Én nem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.