Könyvtárosok könyves blogja

A halállal való fogalakozásnak hatalmas irodalma van, ám ezek a könyvek főleg a meghalás és gyász lélektanával foglalkoznak. Mary Roach riportkönyve azonban a testekre koncentrál. Mi lesz a corpusszal? „Hé! Azzal sincs semmi baj, ha csak heversz hanyatt fekve. A maga módján a rothadás is érdekes dolog, majd meglátod. De töltheted másképp is az időt, ha már egyszer meghaltál. Gyere, nyomulj a tudományban! Legyél kiállítási tárgy! Ez egy jó csapat, gyere tartozz közéjük! Kihagyhatatlan ajánlat, csak gondold végig.” (Falcsik Mari fordítása)

Boncolás, oszlás, temetés
Első színhelyünk – nyilván a megdöbbentés szándékával – egy kórház, ahol plasztikai sebészeknek tartanak műtéti gyakorlatot. Levágott fejeken. Első hallásra talán borzalmasnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, be kell látni, hogy a plasztika már kikerülhetetlen része a sebészetnek, és még mindig jobb így gyakorolni, mint élő fejeken kísérletezni. Abszurd és morbid helyzet, mégis sikerül szellemesen, humorosan megírni, ahogy az egész könyvet. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Azok a nők, akik minden rájuk osztott szerepet jól akarnak ellátni a nap 24 órájában, egyszer csak kimondják ezt a mondatot.

De a könyv témája, nem ez.

Polcz Alaine, aki életének jelentős részében a halálnak és körülményeinek elviselhetővé tételén fáradozott, most naplót mondott tollba betegségéről és saját halálára való felkészüléséről.
Igen, kemény és őszinte vallomás a betegség legnaturálisabb részleteivel, a kiszolgáltatott helyzet elviseléséről, a felkészülésről és a halálfélelem őszinte megvallásáról.
Nem mindent gondolok úgy, ahogy ő gondolta, de sokat tanulhatunk a könyvből. Segít, hogy megértsük, a körülöttünk élő betegben mi játszódik le, mit kell valójában tennünk, hogy szükségleteit kielégítsük, mikor kell magára hagynunk és mikor nem.
Polcz Alaine ezzel a könyvvel is segíteni akart, mint egész életében mindenkinek. Segíteni, a világot elviselhetőbbé tenni.

A könyv kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Ezt a könyvet egy virtigli filozófus írta, de nem kell tőle megijedni. Nincsenek benne méteres összetett szavak, mint empíriokriticizmus, sem olyan átlagos agy számára nehezen értelmezhető fogalmak, mint a Ding an sich. Hétköznapi filozófiát kapunk, de nem filozofálgatást! Baggini módszere a következő: egy példázattal fölvázolja a problémát és utána egy rövid esszében körüljárja. Az egész három-négy oldal, de ez a terjedelem arra éppen elég, hogy további gondolkodásra ösztönözzön. A hangsúly a körüljáráson van, a könyvnek éppen az az erőssége, hogy mindent megpróbál megmutatni a másik oldaláról is. Tányérra kerülnek olyan klasszikus filozófiai problémák, mint lét, tudat, tapasztalás, szabad akarat, emlékezet, de hétköznapi kérdések is, és ezek szerintem sokkal érdekesebbek. Olyan dolgokról ír Baggini, amikről naponta hallunk a híradásokban, vitatkozunk róla ismerőseinkkel, és általában megingathatatlannak gondolt álláspontunk van a kérdésben. (Abortusz, vegetarianizmus, fogolykínzás, parancsmegtagadás, művészet, szólásszabadság, mesterséges intelligencia, állati jogok – ízelítőnek.) A szerző arra törekszik, hogy mégis megingassa meggyőződéseinket, vagy legalábbis azok átgondolására késztessen minket. Az egyes fejezetek végén kereszthivatkozásokat találunk, ezek a témával összefüggő másik három-négy gondolatkísérlethez irányítanak – így is lehet olvasni a könyvet. Egy estére elég is ennyi, hogy legyen min gondolkoznunk bárány malac számolás közben.

Julian Baggini: A tányérra kívánkozó malac … és 99 további gondolatkísérlet (Corvina, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban), ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe – és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még olvasói közül sem tudja mindenki, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashatnak bővebben.)

Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.

Találkozunk orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.

Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket kapunk, ha kézbe vesszük a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!

És ha kedvük támad egy múltidéző sétára, menjenek el a Kerepesi temetőbe!

Borisz Akunyin – Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Tovább után két részlet kedvcsinálónak. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »