Cees Nooteboom: Mindenszentek
Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok egy könyvet, a részemmé válik. Ha elolvasol egy könyvet, a részeddé válik. Ha ugyanazokat a könyveket olvassuk, hasonlítani fogunk egymásra. Vigyázz, én egy agresszív mém vagyok, az a célom, hogy manipuláljalak!) Persze, nem is lehet minden könyvet elolvasni, még a Könyvtárosok könyves blogján ajánlottak közül sem, hisz kevés az időnk, és az új és érdekes könyveket úgyis mindig a könyvtáros, a könyvtáros szerelme, a könyvtáros barátja, a könyvtáros üzletfele kapja meg először, másodszor, sokadszor. (Nincs a teremtésben nyertes, csak a könyvtáros.)
Továbbszűkítve a kört: nem kell minden könyvajánlót elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek c. regényének fülszövege például elmeséli a mű cselekményét, és ezzel én nem értek egyet. Miért olvassam el azt a könyvet, amelyről már eleve tudom: A főhős, Arthur Daane holland filmrendező, Berlinben megismerkedik Elikkel, egy holland „berber” lánnyal, aki a XII. századi ibériai Leon királyság uralkodónőjéről írja a szakdolgozatát; talányos románc alakul ki közöttük, mely Spanyolországban, a madridi levéltárban zárul, s a szakítást követően Daane-t útonállók támadják meg, leütik, kómába kerül, majd barátai körében tér magához, akik lelket öntenek belé, s a szerelemben, történelemben és történetmondásban csalódott férfi rezignáltan, de mégis nyitottan az új kihívásokra, indul haza, Hollandia felé? A fülszöveg szerzője talán úgy gondolta, hogy ebben a regényben a cselekmény másodlagos. Nem tudom. „Egy ember” adta a kezembe a könyvet, s a régi ismeretségre való tekintettel nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. (Én hiszek egy emberben, a könyvtáros különben is bizalmi állást tölt be, kicsit olyan, mint a pap, közvetíti az igét, de szerencsére nem kell meghallgatni a prédikációit.)
Elolvastam egyszer, aztán amint befejeztem, elkezdtem újra. Másodszor is tetszett, tehát nem tévedtem. Hegel, Nietzsche, Heidegger filozófiájáról, a németek II. világháborús és újraegyesítési komplexusairól, a történelem megközelíthetőségéről és értelmezéséről, az idő relatív voltáról – hiányáról és megállíthatóságáról, rögzítéséről és elvesztéséről, az emlékezés gyógyíthatatlan sebeiről olvastam egy nagyszerű könyvet. Különösen élveztem az angyalok közbeékelt kommentárjait – ezek az angyalok egyszerre idézték bennem Rilke Duinoi elégiáit és Wim Wenderstől a Der Himmel über Berlint. Az angyalok látják a múlt és jelen teljességét, mind azt, amit az emberek gondolnak és tesznek, de a cselekvésből ki vannak zárva, és így ideális ellenpontjai a történelem és az idő titkait kutató-cselekvő embereknek.
Arthur Daane, a főszereplő, Hemingway: Szigetek az áramlatban c. regénye főhősének, Thomas Hudsonnek a kissé autista reinkarnációja. Az a mániája, hogy a lét megragadásának megfelelő eszköze a dokumentumfilm, amely nem történetet, fikciókat, hanem a hétköznapi valóság észrevétlen monotóniáját rögzítve az időről, az időbe vetett emberről tud elmondani valami lényegeset. Thomas Hudson tipikus amerikai hős volt, aki a magánya miatt érzett szenvedését a fegyelmezett, férfias élet külsőségeivel küzdötte le, de a fiai elvesztése után csak a hősies halált választhatta. Arthur Daane, a XX. század végi dekadens európai értelmiségi, a családja halála miatti kínjait esztétizálja, létértelmezéssé ideologizálja, – cselekvés és beszéd helyett rögzít és hallgat. Gondolatai – melyeket az olvasó épp úgy megismerhet, mintha maga is angyal volna – arról árulkodnak, hogy tettei csupán pótcselekvések, és a szeretetvágya a legelső lehetséges pillanatban belehajtja egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba.
A másik főszereplő, Elik Oranje, alakja kevésbé kidolgozott, motivációi direktebbek és sematikusabbak, egy női író biztosan többet is ki tudott volna hozni belőle.
A könyv legérdekesebb figurái nem a főszereplők, hanem Arthur Daane barátai, Victor a holland festő, és Arno, a német filozófus. Az ő gondolataik, filozófiai eszmefuttatásaik az ezredforduló Berlinjének egy különösen érdekes szellemi vonulatát mutatják be.
Összegezve: Cees Nooteboom Mindenszentek c. műve kissé belterjes, alapvetően filozófiai irányultságú regény, amely nekem ugyan tetszett, de másoknak inkább nem ajánlanam – az elvontsága miatt. Olvassunk inkább lektűrt, pornót, női regényt , azok sokkal szórakoztatóbbak. Azoknak, akiknek még nem sikerült elriasztanom, következzen egy rövid részlet:
Nah végre! Ez tényleg érdekel… »
t. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
