Könyvtárosok könyves blogja

Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására – és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.

“Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném – mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt.”

A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi magáról, hogy mindentudó okostojás, aki megmondja a tutit. Az író csak egy fazon, aki leült a gépe elé, aztán beleírta azt a szöveget, amit aztán én olvasok. Jó, mondjuk biztos sokat agyalt is közben, de ez a lényeg. Hogy amit olvasok, vagy olvasol te, az nem a nagy hatalmas igazság, amiből nekem meg neked tanulnunk kéne, meg nemesedni, hanem csak egy szöveg.
A Tamás, a Beregi Tamás elég jól szövegel. Tulajdonképpen én azt gondolom, írt egy tökéletes könyvet.
Az elején azt láttam, van egy gátlásos srác, aztán az próbál csajozni, de nem megy neki, mert a nőcik szívatják és feltámadt bennem a férfiszolidaritás és drukkoltam neki. A helyszín is ismerős volt, Budapest szórakozóhelyei, meg a stílusa is tetszett, mert a srácnak volt öniróniája. Aztán meg voltak benne olyan részek is, amik kicsit elszálltak voltak, mintha szabadversek lettek volna, és az egésznek kicsit volt egy olyan filingje, mint a Ginsberg szövegeinek.
A közepe felé elkezdett taszítani a figura (karakter?)  egyre gátlástalanabbul nyomult, de akkor meg kezdtem egyre jobban élvezni a szöveg elidegenedettségét, és pont annyira tetszett, mint az Amerikai pszicho első része, ami tökéletes kritikája az értékek és érzelmek nélküli társadalomnak.
Aztán jött a könyv vége, ami már teljesen elszállt. Az író a történet és a szöveg logikáját egyaránt figyelembe véve a végsőkig fokozta a vadulást. A psziché torzulását a szövegromlások pontosan kísérték: a szabadverseket a képversek követték, és végül a történetek töredezettségétől a gondolatok-mondatok teljes felbomlásáig jutottunk el. Hamvas Béla Karneváljában az angyalok beszéde volt ilyen: mintha egy ismeretlen nyelv szólna hozzánk, amelynek lefordításához nincsenek szavaink, csak zsigeri ösztönök rajzai, archaikus képek, mondat- és gondolatfoszlányok jelennek meg előttünk, amelyeket nem érteni csak érezni kell.
És a könyv végén ott a függelék. A függelék ezer szállal, hivatkozással kötődik a főszöveghez, és egyszerre olvasható a regény történetével párhuzamosan, a hivatkozások rendjében, de olvasható egyhuzamban, egységes szövegként is. Ez a megoldás egyértelműen Esterházy Péter legkülönösebb, s szerintem legjobb regényét, a Termelési regényt idézi. Esterházy matematikusként végzett, és Beregi matematikai formulákban rögzíti a függelékében a csajozással kapcsolatos titkos tudást, amelyet a főszöveg példákon keresztül bizonyít.
Hamvas és Esterházy után már csak Ottlik Géza neve kívánkozna ide, hogy a művelt olvasó érdeklődését fokozzam, de sajna, Beregi Tamás és Ottlik Géza munkássága között kapcsolatot nem találtam. Ezen alapvető hiányosságtól eltekintve, a könyv maradéktalanul elnyerte tetszésemet, s ezért minden kifinomult ízlésű irodalombarát figyelmébe ajánlom!

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko, Kispál…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours -át.)

Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra.
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés.
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé.
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra…
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti.
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is.
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent.
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének.

A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák

Magvető Kiadó, 1997

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

- Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét, és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.

Ez az első bekezdése az erdélyi író, Bogdán László novelláskötetének. A történet folytatódik. Hutera Béla, aki egyszerre falusi borbély és városi fodrász, az ismerősünké válik, miképpen a könyv felét kitevő első ciklus többi visszatérő szereplője is: Vlad Radescu, a tanító, és az elvtársak: a megszépült emlékű Veres Pista, a jellemtelen Balló Ferenc, a kíméletlen Szikszai.

A negyvenes, ötvenes és hatvanas évek Romániája nem sokban különbözött a korszak Magyarországától, vagy Csehszlovákiájától, így hát ezeket a figurákat akár Nádas Péter, vagy Bohumil Hrabal is életre kelthette volna. A korszak ismerős, a kommunista diktatúra évei, amikor az ember kiszolgáltatottsága természetes és mindennapos tapasztalat. Sötét kor, hosszú és kilátástalan, mikor a hősies becsületesség abszurd, nem e világra való, és a kisember csak evickél, próbálja élni egyszeri saját életét. Ilyen korban Szindbád, Krúdy és Márai álmodozó, szerelem kereső hajósa is megalkuszik, nem kelhet útra, és a borbélyműhelyben vagy a falusi kocsmában öt korsó sörök mellett idézi fel megtörtént, vagy csak megálmodott történeteit.

A történetek megmaradnak, és aki mesél, az a túlélő, tulajdonképpen a nyertes. Mi, akik hallgatjuk, olvassuk, azt nézzük, mennyire szórakoztató a története, mennyire izgalmas, és milyen ízesen, egyedi hangon meséli el? Nem csalódunk, jól szórakozunk. A túlélő szereplőknek viszont azt kell mérlegre tenniük, mit kezdtek az életükkel, mely mögöttük van, és a túlélés közben sikerült-e megőrizniük önazonosságukat, becsületüket. Bogdán László világára lefordítva: ilyen múlt után ki az, aki nyugodt lelkiismerettel belenézhet a borbély tükrébe? És ki az, akit a kocsmában körbevesznek a cimborák, barátok, mert kíváncsiak rá, hisznek neki; kíváncsiak a történeteire, és hallgatásukkal, figyelmükkel értelmet adnak életének, és feloldozást a megalkuvásokkal teli élete vétkei alól.

A kalandok kisszerűek, a szereplők hétköznapiak, a nagybetűs TÖRTÉNELEM alulról látszik. Csak egy sertést kell megaláztatásul megborotválni, csak az egyik elvtárs elárulja, hátba szúrja a másikat, csak egy öreg alkoholista hazudik magának dicső múltat. Hutera Béla magára marad. A borbélyműhelyben, a történet kezdetén, és a Golgota kocsmában is, a kötet címadó novellájának végén. A Töredékek egy vígeposzból címet viselő ciklus utolsó bekezdése így szól:

- Csak addig él az ember, amíg a hallgatósága él – mondom búcsúzóul, és a visszajáró pénzt számolatlanul zsebre vágva, kissé tántorogva – hiába, én se vagyok már a régi – elbotorkálok az ajtóig, kitárom, és kilépek a sötétségbe. A Márton napnak vége…

A kötet második felének novellái kortársak előtt tisztelegnek. Megidézik Julio Cortázart, Marquezt, Borgest, Mrozeket, és Hajnóczy Pétert. A legszebb talán a Fellininek ajánlott Bohócok. Ezek az elbeszélések és hosszabb karcolatok már nem adnak ki egy összefüggő történetet, önállóak, sokszor erősen szimbolikusak, és többször felvetik a történetmesélés hitelességének kérdését is. A nézőpontok váltakoznak, de magának a nyelvnek, a saját elbeszélői nyelvnek az érvényessége nem kérdőjeleződik meg. Bogdán különböző írói jelmezekbe bújik, szerepeket játszik, de minden szerep mögül kihallatszik a saját, kicsit szomorkás, kicsit ironikus, de mindig nagyon pontosan intonált hangja.

Az erdélyi író, Bogdán László, 2010 tavaszán József Attila díjat kapott, és talán ez is hozzájárulhat, hogy Magyarországon is felfedezzék az olvasók. Ez a novelláskötete pedig alkalmas arra, hogy a figyelmet felkeltve, regényei (Bűbájosok; Az ördög Háromszéken; Agitátorok éjszaka; Hutera Béla utolsó utazása)  iránt is érdeklődést teremtsen.

Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában

Kortárs Kiadó, 2000.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit.
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon - ”

Az agnosztikus Camus (Közöny, Pestis, Bukás, Sziszüphosz mítosza) és a katolikus Pilinszky „vitája” nem minden tanulság nélküli; de én inkább olvasok verseket. Az Oktogonnál összefutottam Miskin herceggel, ő ajánlotta:

„Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedül az maradt,

hogy üdvödet keressem.” – látod, ezt nekem írta – mondta, és futott tovább, csak a költők és a lúzerek olvasnak verseket, és jött Ady:

„Végül mindig Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanul és jelentés nélkül,

és mindenkinél boldogabban.” – citálta és proklamálta véreres szemekkel, és áhítattal.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.

Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.

Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.

Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.

Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Nincs legjobb magyar regény. A legjobb magyar regény Ottlik Gézától az Iskola a határon. (Miért? Mert az Esterházy egy oldalnyi papírra leírta az egészet? Nem.) Anyám szerint Németh László: Iszony a legjobb magyar regény, de ő már elmúlt hetven éves, viszont magyar tanár. Ki mondja meg, hogy melyik a legjobb magyar regény? A közönség, az ezerfejű caesar? A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok a legjobb magyar regény? Választások előtt Wass Alberttől A funtineli boszorkány, Adjátok vissza a hegyeimet, Kard és kasza a legjobb magyar regény? Mondják meg a könyvtárosok! (A könyvtárosok papok, de a könyvtároslányok nem apácák.) Ha Szabó Magda: Régimódi történet, Jókai Anna: Ne féljetek!, és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka a legjobb magyar női regény, akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány a legjobb magyar férfi regény? Kertész Imre a Sorstalanságért Nobel-díjat kapott, Nádas Péter az Emlékiratok könyvéért és a Párhuzamos történetekért megérdemelne egyet, Esterházy Harmonia Caelestise külföldön is nagy siker (én jobban szeretem a Termelési regényt), viszont Máraitól A gyertyák csonkig égnek egy vicc (rossz vicc). Jobb regény Spirótól a Fogság, mint Szilágyi Istvántól a Hollóidő? Ha szubjektív lehetnék, azt mondanám, hogy a legjobb magyar regény Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (sokkal jobb, mint az azóta lefordított amerikai alkoholisták), Szerb Antaltól az Utas és Holdvilág, és Krasznahorkai Lászlótól a Háború és háború. Valaki azt mondta, hogy a legjobb magyar regény címéért versenyben van Bodor Ádám Sinistra körzetje és Kukorellytől a Tündérvölgy is. Nem Krúdy, vagy Kosztolányi írta a legjobb magyar regényt? A Pokolbéli víg napjaim regény? Jó regény Závada Pál: Idegen testünk és Vámos Miklós: Apák könyve? Mit mond az irodalmi kánon? A spenót, a neospenót, a villanyspenót és Kulcsár-Szabó Ernő?

Van egy regény, amelyet a hivatalos irodalomtudomány negligál, Balassa Péter (emlékszik még valaki erre a névre? – szerencsére igen!) lesújtó kritikával illette, de rajongói ájult tisztelettel csüggnek rajta. A nyolcvanas években divat volt beszélni róla, de nem sokan voltak képesek végigolvasni.
Egy könyvkiadói ismertetésből idézek: „A Karnevál a XX. századi magyar (és bátran mondhatjuk: európai) irodalom egyik legfontosabb regénye, mind a nyelvhez, mind a mítoszhoz való viszonyulása tekintetében a James Joyce utáni regényírás jelentős állomása. Humoros és szellemes, izgalmas és szórakoztató, váratlan fordulatokban gazdag, ugyanakkor mély és elgondolkodtató, önvizsgálatra ösztönző. A regény világa, minden felhőtlennek tűnő könnyedsége ellenére többszörösen összetett (társadalomrajz, groteszk paródia, szimbolikus jelentésréteg), ezért a Karnevál sokféleképp olvasható – a különböző rétegei között azonban tökéletes egyensúlyt és megfelelést találunk. A mű alapmotívuma és egyben legfontosabb szála az önkeresés. Ezzel pedig a Karnevál még egy lényeges funkciót lát el: segít eligazodni a létezés zűrzavarában. Értelmet ad mindazoknak a dolgoknak, amelyek a világban történnek – mindannyiunkkal.” (Danyi Zoltán)

A könyvkiadók, persze, mindig dicsérik a saját portékájukat. Létezik azonban alaposabb, és talán elfogulatlanabb elemzés is: a neten elérhetők közül talán, vagy biztosan Danyi Zoltáné http://vmek.niif.hu/01300/01369/01369.htm és

Thiel Kataliné http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2007/thiel%20katalin.doc a legjobb.

Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)

Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak. Íme egy részlet:
„A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett.
Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom -
A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de -
Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni.
A vöröshajú hirtelen megállt.
Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab.
Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad -
Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt.
Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern -„

Ez volt Hoppy Lőrinc színrelépése. Hoppy az egyik legszórakoztatóbb figura, a maga mászolygásával, amelyre egy további példa:

„Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc -
Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott.
Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő -„

Egy másik mellékszereplő: Barnabás Maximus. Róla Hamvas így ír:

„Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban “A nagy Ri” címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pirí-t, virí-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.”

Sajnos nem folytathatom a regény több száz szereplőjének hasonló jellemzését – terjedelmi okok miatt. Valamennyien mulatságosak, és ha nem olvassuk el a fejezetek közötti dialógusokat, akkor tiszta szívvel nevethetünk rajtuk. Talán csak a feministáknak lehetnének fenntartásaik – ilyen szörnyeteg nőkkel irodalmi műben még nem találkoztam.
A mű cselekményéről és eszmei mondanivalójáról nincs kedvem (és képességem sem) írni – pár sorban összefoglalhatatlan. Olvassátok el! Egy-két hónap múlva várom a kommentárokat! /Az ismertetésem végét összecsaptam, de szeretném, ha a nyári szabadságolás időszakára eltűnne a könyv a könyvtárból!/

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető