Könyvtárosok könyves blogja

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (G. Marx)

Jó néhány éve figyelemmel kísérem a Városháza kiadó a mi Budapestünk c. sorozatát. Szeretem, mert olyan helyekről, épületekről szól, melyek mellett számtalanszor elmegyünk jártunkban-keltünkben, anélkül hogy bármiféle figyelmet szentelnénk nekik. Praktikusan kis mérete pedig egyenesen kínálja magát arra, hogy felkerekedjünk, és a könyvek nyomán induljunk városi sétákra. A sorozat tagjai jellemzően nem a kötelező turista-célpontokat mutatják be, vagy ha mégis, hát nem a megszokott szemszögből. Van olyan kötet, mely az épületdíszítésekkel foglalkozik, van amelyik a budapesti házak kupoláit mutatja be Fel a fejjel! címmel. Egy másik könyvből a bérházak udvarainak sosem látott csodáit ismerhetjük meg, megint másikban az ipari műemlékekről olvashatunk és van, amelyik kocsmatúrára invitál bennünket (Rövidlépés).

E sorozat keretein belül jelent meg a Föld alatti Pest és a Föld alatti Buda is. Mindkét könyv rengeteg érdekes helyet mutat be. Gondolná-e valaki, hogy a Nagykörút egyes hirdetőoszlopai belül csigalépcsőket rejtenek, melyeken a főgyűjtőcsatornába juthatunk le. Szóval, ha valaki egy kézikamerával felszerelkezett búvárt látna a Blahánál valamelyik hirdetőoszlopba belépni, ne gondolja, hogy elment az esze! Ilyenkor csak az épp esedékes műszaki vizsgálat folyik…

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már…

A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz…

A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek.

Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből szemezgethetnek a Magyarország Otthon című albumban.

Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek (Ulpius-ház, 2005)

Ács Irén: Magyarország Otthon – Pillanatok a félmúltból (Jövendő Kiadó, 1996)

A FSZEK-ben kölcsönözhető