Könyvtárosok könyves blogja » Nobel-díj

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

vargarockzsolt — Thu, 11 Nov 2010 10:16:48 +0000

A feladat: egy közösség megerősítése. A játszma tétje: egy birodalom fennmaradása. A szereplők: fiatal, egészséges és erős katonák állnak szemben egy öreg, betegeskedő és elpuhult hivatalnokkal. A kipróbált módszer a régen bevált stratégia: keressünk külső ellenséget, ezzel erősítsük a közösség kohézióját. A játszma eredménye: totális kudarc, anyagi és erkölcsi csőd, teljes anarchia. Röviden így is össze lehetne foglalni a Nobel-díjas dél-afrikai író regényét.

Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.

Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.

Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.

Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.

Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk. “A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban bizonyos, e mű olyan problémákat vet fel, melyekkel szembesülni valóban értelmes feladat.

Befejezésül álljon itt a vers, melynek továbbgondolása a regény.

Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933)

VÁRUNK A BARBÁROKRA

- Miért gyűlt össze népünk a köztéren?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.

- És miért nem tesz a Szenátus semmit,
mért nem tart ülést, hoz törvényeket?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
és nincs értelme a törvényhozásnak.
Barbárok jönnek, ők hoznak majd törvényt.

- És császárunk mért kelt fel ilyen korán,
és ül trónján a város kapujában,
teljes díszben, koronával fején?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.
Császárunk ott ül, hogy vezérüket
méltón fogadja, kezében tekerccsel,
hol rangokat meg címet adományoz
a barbárság előkelőinek.

- A praetorok, s két konzulunk miért
vonult ki bíborszegélyű tógában,
mért húztak ékes gyűrűt ujjaikra,
mért hordanak ametiszt karkötőket
s tartanak kézben drága botokat
remekbe faragott aranybetétekkel?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s ily csecsebecsék elbájolják őket.

- Jeles szónokaink miért nem jöttek
hogy mint máskor, beszédet tartsanak?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s a szónoklás idegeikre megy.

- Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák,
terek, piacok, s mély gondba merülve
miért igyekszik mindenki haza?

Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
Néhányan, kik a határról érkeztek,
azt állítják: barbárok nincsenek.

- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.

[Faludy György fordítása]

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Art Nouveau Kiadó 2003

Fordította Sebestyén Éva

A könyv a FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma

vargarockzsolt — Mon, 21 Sep 2009 15:48:18 +0000

Azok kedvéért, akik még nem ismerik, a sztorit nem mesélem el, bár Saramago rögtön az első fejezetben lelövi a poént, és egy festmény meglehetősen körülményes leírása közben elárulja a címszereplő halálát, – ez a leírás valami olyan hermeneutikai izé, amely megkérdőjelezi a történet egyetlen lehetséges értelmezését és talán a szerző nézőpontjának bizonytalanságát volna hivatott bemutatni – szerintem elhagyható, kezdjétek rögtön a 18. oldalon! Legyen elég annyi, hogy a Monty Python kommandó Brian élete című filmjének egyik mellékszereplőjéről szól a mese, és tele van vicces jelenetekkel, például amikor Mária és József vitázik az ördög ajándékán, s melynek végén a mai korba is könnyen átültethető tanításhoz juthatunk: „József, akárcsak bármely más, abban a korban és azon a tájon élő férfi igen helyénvalónak fogadta el azt a tanítást, amely szerint az a legbölcsebb férfi, aki a legjobban képes ellenállni az asszonyi furfangnak és cselvetésnek. A bölcs ember keveset beszél a nőkkel, és még kevesebbet hallgatja őket, ha nem felejtette el Josephat ben Johanan rabbi intéseit, akinek okos szavai fölülmúlták mindenki másnak a bölcsességét, A férfitól halála óráján számon kérik mindazon felesleges beszélgetéseket, amelyeket a feleségével folytatott.”

Egy másik megközelítés szerint, mely a magyar irodalom egyik nagyasszonyának, Jókai Annának a sajátja – s ezen eltérő megközelítés nem a nők és férfiak ellentmondásos viszonyára, hanem inkább Saramago regénye egyik kulcsfigurájának, konkrétan Istennek, és az ő művének a megítélésére vonatkozik – a Jézus Krisztus evangéliuma a bal lator műve. Persze csak képletesen, hiszen a bal lator – mint az köztudomású – nem tért meg a kereszten, és meghalt, és a lelke elkárhozott, és így fel nem támadhatott, tehát ezt a könyvet igazából mégis Saramago írta, csak rajta keresztül nyilvánul meg a gonosz, mely „fekete zsenialitással pöttyözé be a fejletlen tudatot”. (Lásd a nagyasszony akadémiai előadását, amely még egyéb bölcsességeket is rejt…)

Ezt a vitát itt most nem dönteném el – hogy inkább a Monty Python, vagy a bal lator a Saramago igazi rokona és szellemi tettestársa – hívő keresztények e könyvet ne vegyék kezükbe, az ateistáknak meg inkább Richard Dawkins Isteni téveszme című okfejtését ajánlanám – ez a regény tele van filozófiai bakugrásokkal, s talán valóban igaztalanul vádolja Istent (aki van, vagy nincs), az emberek által elkövetett bűnökkel.

Azért ez jó könyv, saját olvasatom szerint édes-keserű mese emberekről, akik eredendően tiszták, és mégis vétkeznek, jók, akik szeretnek, és csak élni akarnak, de mégis a halálnak adatnak. Megrendítő Jézus földi apjának, Józsefnek a sorsa, aki bűntudattól gyötörve rátalál a megtisztulás útjára, s jutalmát az értelmetlen halálában nyeri el; szépséges Jézus és Magdalai Mária szerelme, mely a hazug erkölcsök sötétjét fénylő sugárként világítja át; és igazán gondolatébresztő az Isten, az ördög és Jézus tárgyalása az ember jövőjéről a Genázeret tavon.

Saramago stílusa teljesen egyéni, a burjánzó mondatok – egyszerre rejtve iróniát és szeretetet – örvényként szívják magukba az olvasót, aki észre sem veszi, hogy a lent és a fent, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis végletesen összekeveredett. Az előítéletek és a gátlások lefoszlanak, és az ítélkezésben nem segíthet más, csak saját értelmünk fénye és szívünk melege. Inkább sírni lehet ezen a könyvön, mint nevetni, de felejthetetlen élménnyel lesz gazdagabb az, aki elolvassa. Befejezésül következzen egy hosszabb idézet. Vigyázat, szomorú!

„Amikor Betániába értek, látták, hogy a kapukban megjelenő falusiak sajnálkozva és szomorúan nézik őket, de ezt természetesnek vették, mert eléggé megviselt állapotban tértek vissza a küzdelemből. Azonban hamarosan rájöttek ennek az igazi okára, amikor bekanyarodtak abba az utcába, ahol Lázár lakott, azonnal látták, hogy valami baj történt. Jézus mindenkit megelőzve rohant, bement az udvarba, ahol gyászos arcú emberek nyitottak utat előtte, hogy továbbmehessen, belülről sírás és jajveszékelés hallatszott, Jaj, kedves testvérem, Ez Márta hangja volt, Jaj, kedves testvérem, ez Máriáé. A földön, egy gyékényre fektetve meglátta Lázárt, mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna, karba fonva a keze, de nem aludt, nem, halott volt, csaknem egész életében féltek, hogy a szíve felmondja a szolgálatot, azután meggyógyult, és ezt egész Betánia tanúsíthatta, most pedig meghalt, egyenlőre olyan nyugalmasan fekszik, mintha márványból volna, érintetlen, mintha örökkönvaló volna, de halott testének mélyéről nemsokára a felszínre tör a rothadás, hogy még elviselhetetlenebbé tegye az élők szorongását és félelmét. Jézus, mintha elvágták volna a térdizületét, térdre hullott és kétségbeesetten zokogott, Hogy történt, hogy történt, amikor valami helyrehozhatatlan dologgal szembesülünk, mindig először az jut az eszünkbe, hogy megkérdezzünk másokat, hogy történt, micsoda kétségbeesett és haszontalan módja annak, hogy elodázzuk azt a pillanatot, amelyben szembesülnünk kell az igazsággal, meg akarjuk tudni, hogy történt, mintha a halál helyébe még odatehetnénk az életet, a volt helyébe a meglehetet. Márta csillapíthatatlan és keserű zokogása mélyéről azt mondta Jézusnak, Ha itt lettél volna, a fivéremnek nem kellett volna meghalnia, de tudom, hogy amit csak kérsz Istentől, megadja neked, ahogy visszaadta általad a vakok látását, a leprások tisztaságát, a némák hangját, és megtette mindazt a többi csodát, amelyek az akaratodban rejtőznek, és a szavadat várják. Jézus azt mondta, A fivéred feltámadhat, amire Márta azt felelte, Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon, a feltámadáskor. Jézus felállt, érezte, hogy valami végtelen erő ragadja magával a lelkét, ebben a nagyszerű órában bármit megtudott volna tenni, el tudott volna végezni, ki tudta volna űzni a halált ebből a testből, vissza tudta volna hozni belé a teljes létezést, a teljes lényt, a szót, a mozdulatot, a nevetést és a könnyet is, de nem a fájdalom könnyét, elmondhatta, Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha halott is, életre kel, és megkérdezhette volna Mártát, Hiszel ebben, és az asszony így válaszolt volna, Igen, hiszem, hogy Isten fia vagy, akinek el kellett jönnie erre a világra, és ha így történt, minden szükséges dolog a rendelkezésedre áll és készen van, az erő és a hatalom meg az akarat, hogy használni tudd, csak az kellene, hogy Jézus nézze a testet, amelyet már elhagyott a lélek, kinyújtsa felé a karját, amelyen mint valami úton a lélek visszatérhetne belé, és azt mondja, Lázár, kelj fel, mert Isten úgy akarja, és akkor Lázár felkel, mert Isten úgy akarta, de ebben a valóban utolsó és végérvényes pillanatban Magdalai Mária egyik kezét Jézus vállára teszi, és azt mondja, Életében senki nem követhetett el annyi bűnt, hogy kétszer kelljen meghalnia, és akkor Jézus leejtette a karját, és sírva kiment.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma

Fordította Pál Ferenc

Európa Könyvkiadó Budapest, 2000

Kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ördögcsapda – Egy életmű margójára

bagabo — Tue, 02 Jun 2009 13:18:26 +0000

A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi Akadémia főtitkárának amerikai irodalmat lekicsinylő kijelentései körül. A Nobel-díjat odaítélő intézmény vezetője gyakorlatilag leírta az amerikai írókat, akik műveikben tömegkulturális divatokat majmolnak, valamint bezárkóznak saját kis (?) világukba, kirekesztve önmagukat a világ nagy irodalmi diskurzusából. Ennek központja természetesen Európa, miként a passzát szelet is köztudottan mifelénk fújják. A főtitkár úr aztán (igen helyesen) benyújtotta lemondását, amelyet nyomban el is fogadott az akadémikusok díszes testülete. Miért fontos ez? Főleg Kurt Vonnegut kapcsán, aki magát sosem tartotta valami nagyjelentőségű irodalmárnak. És mégis, már annyi név kapcsán emlegettük az irodalmi Nobel-díjat ezen a blogon, hogy nem tudom megállni, ha valaki, Vonnegut megérdemelte volna. Akkor is, ha valójában tényleg nem jelent az égvilágon semmit.
Bizony, kedves sznob irodalmárok, Vonnegut művei önmagukban a tömegkultúra részei, tehát neki még majmolni sem kellett! Egyszerűen csak íróként olyan népszerűségre tett szert, mint kortársai közül kevesen (na jó, ne köntörfalazzunk, SENKI). Nem hiszem, hogy a következő évtizedekben lesz olyan író, akinek a halálát annyian fogják megsiratni, mint két évvel ezelőtt az Övét. Főleg az én, most harmincas éveiben járó generációm tagjai közül. Sokan az Ő művein nőttünk fel és talán olvasóvá sem váltunk volna soha nélküle. És igen, bizony felnőtt fejjel is megmaradt sokak kedvence, bármennyire is tartott attól, hogy csak fiatalok olvassák. De miért is? Talán azért, mert összes könyvéből áradt az a leginkább fiatalokra jellemző „naivitás”, amely nem hajlandó beletörődni a világ szörnyűségeibe, igazságtalanságaiba. Kurt Vonnegut nyolcvan évesen is fiatal volt. Sikeresen kerülte el a felnőtt lét „bölcsessége”, amely legtöbbször persze csak közöny, beletörődés. Valahogy sajnos rajta maradt ez a „fekete humor mestere” címke, amely talán pont a lényeget fedi el. A sötét látásmód, az irónia és az olykor rá jellemző keserűség mögött mindig ott van az egyes ember, illetve az emberiség jövője iránt érzett aggodalom. Igazi humanista volt, akinek életműve talán (persze nagyon csak talán) javított valamit a világ folyásán. Hány író mondhatja ezt el magáról manapság?
No akkor pár szót a könyvről, magáról is. Ördögcsapda címen egy olyan válogatás jelent most meg Mark Vonnegut gondozásában, amelyben eddig ki nem adott írásokat olvashatunk. Nyílván nem véletlenül, gondolhatjuk. Igen, talán tényleg nem ebben a könyvben fogjuk megtalálni Vonnegut legjobb írásait, de nekem például sokkal jobban tetszett, mint a szintén „elszórt” írásokból összeállított eddigi kötetek. A könyv javát háborús történetek adják, leginkább a porig bombázott Drezdában játszódók. Kiegészítések az ötös számú vágóhídhoz, megannyi rekviem egy értelmetlen pusztítás áldozataiért. Van itt aztán levél a családhoz, még Európából, napokkal a háború végét követően. Vonnegut stílusa már itt is döbbenetesen erőteljes és magával ragadó. És van itt még sok, rövid írás, egyik-másik egészen zseniális. Olyan írások, amelyek elolvasására elég pár perc, de amelyek emléke még napokig kísért. Olyan írások, amelyekért olvasni érdemes. Köszönet érte!

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda (Maecenas, cop. 2009.)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Kurt Vonnegut: A repülő macska Két dolgot tisztázzunk előre. Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat....

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Egy zsenivel kevesebb…

egy ember — Wed, 28 Jan 2009 11:32:23 +0000

Elhunyt Amerika egyik nagy krónikása, John Updike. A harmincas évek elején született egy amerikai kisvárosban, szegény családban. Ennek ellenére a Harvardon diplomázott, később a New Yorker munkatársa lett, 1957-től már az írásaiból élt. Az úgynevezett Middle-America életét beszélte el – a kisvárosok, zöldövezeti negyedek lakóiról, az amerikai középrétegek életéről szólnak könyvei. A Nyúl sorozat vagy a Bech-könyvek minden szociográfiánál szemléletesebben mutatják be ezt az életformát. Ha valaki, ő megérdemelte volna a Nobel-díjat.

Szerencsére sok műve olvasható magyarul, a legjobb fordítók átültetésében:

A kentaur (1966)

Nyúlcipő (1968)

Ilyen boldog se voltam (elbeszélések, 1971)

Szegényházi vásár ; A farm (1975)

Gyere hozzám feleségül (1981)

Nyúlháj (1984)

Az eastwicki boszorkányok (1986)

Nyúlketrec (1988)

E gyönyörű zöld Planétán (tanulmányok, 1989)

Így látja Roger (1989)

Párok (1990)

Nyúlszív (1992)

S. (1993)

Brazília (1995)

Bízzál bennem (elbeszélések, 1995)

Az élet alkonyán (elbeszélések, 1995)

Konspiráció (1997)

Isten velünk vonul (1997)

Az idő vége felé (1998)

Párok (1998)

Bech befut (1999)

Bech bolyong (1999)

Gertrud és Claudius (2000)

Nyúlfark és más történetek (2001)

Majd ha fagy (2002)

Galambtollak (2003)

A zeneiskola (2004)

Falvak (2005)

Ugyanaz az ajtó (2006)

A terrorista (2007)

Matt Scudder Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Vagyok aki vagyok (?) – Orhan Pamuk: Fekete könyv

egy ember — Mon, 26 Jan 2009 12:50:26 +0000

A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi a feleségét és a magyararázatot. Ennyi. Galipot, az isztambuli ügyvédet elhagyja a felesége Rüya. Galip nyomozásba fog, és az újságíró Celalra kezd gyanakodni, aki szintén eltűnt. Galip, hogy megtalálja őket, felveszi Celal személyazonosságát. De nem is a cselekmény fontos ebben a műben, hanem az emlékezet. Az érzelmek, gondolatok, cselekvések aprólékos számbavétele, az elme működése, ami minden történetből, gondolatból kaput nyit egy másik felé. „A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik…” Ez tökéletesen jellemzi Pamuk írástechnikáját is. (Proust hatása letagadhatatlan – és Pamuk nem is tagadja.) Lassú, szétterülő próza ez, mint egy folyó deltája, és aki ráérez a hangulatára, azt beszippantja a sok mese, egymásra utaló történet. Minden második fejezet egy Celal tárca. Ezek azonban nem válnak el a cselekménytől, sőt egybefonódnak. Az irodalom befolyásolja az életet. (Mintha az Isztambul folytatódna.)

A regény másik kulcsfogalma a személyiség, pontosabban az, lehetünk-e önmagunk, vagy mindenképpen másolatok vagyunk. Csak akkor leszünk-e azonosak magunkkal, ha elzárkózunk minden külső hatástól, könyvektől, tárgyaktól, a többi embertől, sőt az emlékeinktől is? Nem csak Galip veszi fel Celal személyiségét, Celal is mások bőrébe bújik az írásaiban, sőt a „valóságban” is. Mindenki szerepet játszik, szultánok, hercegek, alvilági figurák, diktátorok szerepeit. A regényben rengeteg utalás van a török, arab, perzsa irodalmakra. Celal (ejtsd: Dzselal) neve Jalal ad-Din Muammad Rumira, a XIII. században élt híres perzsa misztikusra és költőre, a Mevlana rend (kerengő dervisek) szellemi atyjára utal, Galip pedig Seyh Galip XVIII. századi török költőre, aki a Mevlana derviskolostoraiban nevelkedett, és őt tartják a török divánirodalom* utolsó nagy képviselőjének.

A hagyományokról is szól tehát a regény. A perzsa, arab, oszmán örökségről, illetve arról, ahogyan ezt felszámolja a nyugati (tömeg)kultúra. Szól a városról, Isztambulról, és az írott szó hatalmáról. „Mert semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást.”

(Az idézetek Tasnádi Edit fordításai.)

* divánirodalom: A medreszében (mohamedán iskola) nevelkedett költők, írók által létrehozott, az arab és perzsa irodalmat példaként követő oszmán-török irodalom a 11. sz.-tól a 19. sz. közepéig. A divánköltészet szakított az ősi török hangsúlyos verseléssel és helyette az arab eredetű időmértékes formákat használta. A versformákat és műfajokat változatlanul vette át a perzsa-arab irodalomból. (Ilyen értelemben tehát másolat.) A gondolatok, érzések kifejezésére kliséket használ, ezek évszázadokon keresztül alig változva kerülnek át egyik versből a másikba. A lényeg nem annyira kifejezés, mint a megformáltság. (Ilyen értelemben is másolat.)

Orhan Pamuk: Fekete könyv (Ulpius-ház, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Egy várost szeretni – Orhan Pamuk: Isztambul Úgy tizenöt éve jártam Isztambulban és teljesen lenyűgözött a város,...
Segítség tafofil vagyok! – B. Akunyin – G. Cshartisvili: Temetői történetek Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban),...
Kis magyar Faust – Zoltán Gábor: Fekete bársony Zoltán Gábor méltatlanul keveset olvasott és emlegetett szerző, pedig nagyon...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Aranyhalacska

vargarockzsolt — Sun, 18 Jan 2009 18:52:00 +0000

A 2008-ban irodalmi Nobel-díjas író könyve könnyed olvasmány. A hősnő, egy fekete kislány, akit hat éves korában elraboltak, és egy idős zsidó asszony vásárolt meg cselédnek. Marokkóból indul, hogy aztán számtalan kaland után, bejárva Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok tájait, már szépreményű popsztárként visszatérjen ősei földjére az afrikai kunyhók békességes világába. Viszontagságai során a legtöbb baja azokkal a férfiakkal és nőkkel volt, akik a testére vágytak, és azok lesznek az igazi társai, akik felfedezik lelki szépségeit. Olyan nagyszerű lány, aki gyermekként tökéletes tolvaj, később csodálatos táncos, zongorista és énekes, bár fél fülére süket. Nietzschét olvas, pedig nem sokat járt iskolába, és gyönyörű, egzotikus szépségével mindig elvarázsolja a környezetét.

Le Clezio láthatólag nem hallott a XX. században oly divatos történetmesélési nehézségekről. Épp oly könnyedén bújik bele az elrabolt hat éves afrikai kislány bőrébe, mint amilyen tökéletes magabiztossággal találja ki és ábrázolja a megerőszakolt fiatal lány minden érzését és gondolatát.

A könyv stílusa franciásan könnyed, az olvasó szerencséjére a fekete kislány minden pillanatban úgy fogalmaz, mint a párizsi irodalmi szalonokban: választékosan, plasztikusan.

A könyvet olvasva eszembe jutott egy másik történet, egy másik XX. századi, nem kevésbé kalandos, és szerencsés kimenetelű asszonysors, amelyet sajnos még nem írtak meg, de amely igaz. Ellenőrizhető az Állambiztonsági Levéltár iratai között.

“Semsei Andreát” 1934-ben illegális kommunista tevékenységgel gyanúsították, letartóztatták, kihallgatták, majd a politikai rendőrség egyik vezetőjének a felesége lett. Az 1940-es évek első felében a GESTAPO egy fiatal, gazdag, intelligens és vonzó külsejű német gyáros segítségével beszervezte a náci Németország ügynökévé – a férjéről, és a magyar rendőrségről kellett jelentenie megbízóinak. 1945 után letartóztatták, elítélték, és egészen 1954-ig internáló táborokban tartották fogva. Sorsának könnyítése érdekében 1948-ban elfogadta az ÁVH ajánlatát és fogdaügynökként jelentett rabtársairól. Szabadulása után a politikai rendőrség újra beszervezte, hogy szabadult társairól írjon jelentéseket. A beszervező rendőrtisztjével szerelmi kapcsolatba lépett, akit ezért kizártak a pártból, és a rendőrség kötelékeiből is elbocsátottak. 1957-ben volt ÁVH-s szeretőjével Bécsbe küldték, hogy az 1956-os magyar emigránsok bizalmába férkőzve szolgáltasson adatokat a hírszerzésnek. “Semsey Andrea” Ausztriában felkereste az amerikai hírszerzés embereit, leleplezte magát és társát is, ezzel megvásárolta a jogot, hogy Nyugat-Németországba települhessen. Itt feleségül ment korábbi német szeretőjéhez, a gazdag gyároshoz. Az iratokban nem szerepel, de egykori hírszerző tisztek mesélték, hogy még egyszer feltűnt Magyarországon, amikor a férjével üzletelt a magyar állam. Ekkor, állítólag, együtt vadásztak Kádár Jánossal.

“Semsei Andrea” és Laila, a fekete lány történetében közös, hogy a saját környezetükben erős férfiak magántulajdonukként kezelik a szép nőt, aki ezért mindig tovább, feljebb és feljebb kénytelen menekülni. Ha kellőképpen gátlástalan, vagy tehetséges a nő, akkor lehet is esélye a menekülésre, kiemelkedésre. Egy – talán nem Nobel-díjas, csak jó - író megírja majd a magyar történetet.

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Aranyhalacska (Európa, 1998, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Az életidegenség diszkrét bája – Jean-Philippe Toussaint Vannak könyvek, amelyek miután megfutják kötelező körüket a könyvtári újdonságok...
Abroszfej – Alicia Erian Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja,...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Egy várost szeretni – Orhan Pamuk: Isztambul

egy ember — Thu, 08 Jan 2009 08:36:01 +0000

Úgy tizenöt éve jártam Isztambulban és teljesen lenyűgözött a város, ezért aztán nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz egy őslakos szemével. Nos a két Isztambulnak nem sok köze van egymáshoz. Pamuk arról a városról ír, amit a turisták nem szoktak látni. Az ő Isztambulja az ötvenes-hatvanas évek útkereső városa, valahol félúton az oszmán hagyományok és az európaiság között.

Nehezen kategorizálható könyvet írt Orhan Pamuk. Egyrészt szubjektív várostörténetet kapunk, másrész önéletrajzot. Talán éppen e miatt a sokféleség miatt volt annyira élvezetes ez a könyv.

A gyermek Orhan szemével láthatjuk a várost, és a benne élő családot. Átélhetjük a felfedezés izgalmát, amikor a régi negyedekben bolyongunk. A családi élet bonyodalmait, a szülők veszekedéseit és kibéküléseit. A felnőtt Pamuk pedig évtizedek gyűjtőmunkáját, kutatását osztja meg velünk, bemutatja a kor jellemző figuráit, az Isztambul történetével foglalkozókat, a kisembereket és a nagyokat.

A kötetet sok – és egész jó minőségű – fekete-fehér illusztráció teszi még élvezetesebbé.

Orhan Pamuk: Isztambul: A város és az emlékek (Ulpius-ház, 2007)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Vagyok aki vagyok (?) – Orhan Pamuk: Fekete könyv A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi...
10 kedvenc könyvem 2008-ban A Pop, csajok, satöbbi nekem többek között azért emlékezetes, mert...
Best of 2008 Nekem ezek tetszettek a legjobban 2008-ban (de lehet, hogy nem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.