Könyvtárosok könyves blogja

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (G. Marx)

Daniel KehlmannDaniel Kehlmann a Világ fölmérésével nálunk is jelentős sikert aratott. Szó se róla, nem volt egy rossz könyv, meg én a magam részéről szeretem is az ilyen kalandos, jól olvasható, de azért érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is bíró könyveket, de valahogy már amikor befejeztem, éreztem, hogy nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Ma már pedig hiába is törném a fejem, semmi emlékezetes részlet nem jutna belőle eszembe. A Hírnév pont azért csábított olvasásra, mert valami könnyed, rövid de azért nem teljesen gagyi olvasnivalóra vágytam, amit buszon, metrón, villamoson is elő lehet húzni.

A műfaj eleve sokat ígér, „regény kilenc történetben”. Na ez azért nekem így utólag kicsit sántít, mert a kötet novellái nem igazán alkotnak egy nagy történetet, inkább néhol csak finom átfedések, kapcsolódási pontok, míg máshol közvetlenebb, a szereplők sorsát alapvetően befolyásoló érintkezések vannak. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt. Kezdetben azt gondoltam, hogy Kehlmann jó érzékkel írt egy könyvet, amit majd simán filmre lehet vinni, mondjuk az Ütközések vagy a 21 gramm, illetve ha a könnyedebb térfélen maradunk, akkor valamelyik lazább Robert Altman film stílusában. Aztán ahogy az ember egyre jobban belefeledkezik az olvasásba, úgy veszi észre, hogy itt sokkal többről van szó. A történetekben valami hihetetlenül jó arányban keveredik a realizmus az abszurddal és olykor a szürreálissal. Mindez kitűnően megrajzolt alakokkal, akik vagy rendelkeznek a címben szereplő hírnévvel, vagy csak vágyakoznak utána, vagy egyik se, hanem valami mellékágon szereplői lettek ennek az egésznek. A címadás ezért nekem nem is tűnik túl szerencsésnek, én végig úgy éreztem a megfelelő cím az idegenség lenne (ha nem lenne annyira szájbarágós persze…). Szembeötlő, hogy a legfőbb közös pont a szereplőkben, legyen az híres ezoterikus író, hírnévre vágyó informatikus, munkáját utáló megszállott blogger, híres színész, nem más, mint az a végtelen távolság, amely elválasztja őket saját szerepeiktől, tulajdonképpeni életüktől. Vajon miért képtelenek mind valójában megélni azt az életet, ami az övék? Ha választ nem is, nagyszerű iróniával, ötletesen megírt történeteket kapunk, ahol például a saját szerepéből kilépő, magát hasonmásnak kiadó színészről kiderül, hogy pocsék alteregó és így tovább… Miguel Auristos Blancos, a brazil ezoterikus író alakjáért pedig külön köszönet, nyilván az ilyen típusú gondolatok iránti mély elkötelezettségem miatt örültem neki annyira. Ő az, aki „a lelki nyugalomról, a belső kellemről és dimbes-dombos réteken való kószálás közben az élet értelmének kereséséről szóló könyvek szerzője”, aki éppen a „Kérdezd a kozmoszt, és az felelni fog” c. kéziraton dolgozik és akinek világszerte idézik az olyan magvas gondolatait, mint például, hogy „Válj eggyé a dolgokkal, eggyé az eggyéválással, eggyé a velük való egységeddel, eggyé a haragoddal, és ha ledobják az atombombát, akkor válj eggyé az atombombával!”.

Egyetlen kritikai észrevételem maradt, túl rövid…

Daniel Kehlmann: Hírnév (Magvető, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

A skandináv irodalom méltán válik egyre ismertebbé és elismertebbé kis hazánkban. A norvég Kjell Askildsen mégsem tartozik a túlzottan divatos szerzők közé (legalábbis ennek a kötetnek a kölcsönzési adatai sajnos ezt mutatják), noha ez a novellagyűjteménye igazi irodalmi különlegesség. Nagyszerűsége talán leginkább abban áll, hogy milyen kis terjedelemben, akár egy-egy rettenetesen erőteljes mondattal képes megteremteni történeteinek többnyire igen komor, de mégis lenyűgöző atmoszféráját. A könyv egy összefüggő novellafüzérrel indul, Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára címmel. A tíz rövid írás kevesebb mint harminc oldalon az öregségről mesél nekünk, de úgy, hogy annál mélyebb, igazabb kép megfestésére sok, egyébként tehetséges írónak tán egy nagyregény oldalai sem lennének elegendőek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei az átlagos olvasó számára érdektelenek, unalmasak.
Az első egy Kyoto városában, a Kamo folyóban vadászó madárról szól. A másodikban egy, az ókori perzsa birodalomban játszódó történetet, valamint az események bibliai feldolgozását 1470-ben Itáliában megfestő Botticelli életét ismerhetjük meg. A harmadik elbeszélés ismét Japánban játszódik, és egy Buddha szobor restaurálását idézi fel. A negyedik színhelye Velence, és egy Krisztust ábrázoló festmény mágikus hatását mutatja be. Nem folytatom a felsorolást, legyen elég annyi, hogy többnyire műalkotásokról, s azok emberre gyakorolt hatásáról szóló, tematikailag és szereplők szintjén látszólag össze nem függő történetekkel találkozhatunk.
A befogadást tovább nehezíti Krasznahorkai stílusa. Mondatai nagyon hosszúak, gyakran többoldalasak(!). A Tarr Béla filmjeiből ismerős „lassúság, vontatottság” itt az események aprólékosan részletező leírásában jelentkezik. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk például egy japán színpadi maszk kifaragásáról, vagy az orosz ikonfestészet rejtelmeiről. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szívesen belenéznék egyszer Cserna-Szabó András fejébe, hátha kiderülne, honnan veszi ezt a sok ötletet és figurát. Ahogy elkezdtem olvasni a laza szövésű regényt rögtön vigyorra húzódott a szám és végig úgy is maradt. Cserna-Szabó még akkor is mulatságos, amikor valami szomorú vagy egyenesen borzalmas dologról ír. A regény szereplői egy meghatározatlan kisvárosban (belső városban) élnek, halnak, szeretnek, gyűlölnek, mindannyian a maguk módján keresik a boldogságot, és e közben folyton groteszk és fantasztikus helyzetekbe kerülnek. Olyan felejthetetlen alakokat teremt, mint a legyekkel szexelő Vilmos úr, vagy a végtagjait elveszítő Hullám Rodrigo, aki vaginális átjárót fest a túlvilágra, vagy a városka különleges szobrait alkotó Borgida Frigyes, és még sokan mások. (A szobroknak egyébként kitüntett szerepük van a történetben.)

Nem is húzom tovább ezt a bejegyzést. Menjenek olvasni! Cserna-Szabót mindenkinek! (A korábbi kötetei is nagyszerűek!)

Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Tovább után kedvcsináló részlet. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban), ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe – és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még olvasói közül sem tudja mindenki, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashatnak bővebben.)

Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.

Találkozunk orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.

Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket kapunk, ha kézbe vesszük a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!

És ha kedvük támad egy múltidéző sétára, menjenek el a Kerepesi temetőbe!

Borisz Akunyin – Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Tovább után két részlet kedvcsinálónak. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Közeledik a karácsony. Az ünnepi készülődés során eszembe jutottak gyermekkorom karácsonyai. A fenyőfa illata, a csillagszóró, ezernyi apró csillag lobbanása és egy könyv, amelyet akkor olvastam először. A “Karácsonyi látogatók” megkapó története. Újra elővettem a könyvet, elolvastam, és felnőtt szemmel nézve ugyanannyi szépséget találtam benne.

Gyermekkori emlékek ihlették Fekete István „Karácsonyi látogatók” című kötetét.

A szülőfalujába hazalátogató író találkozása öreg dajkájával, Rozi nénivel: „… az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden. Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlhat soha.”

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Lehet, hogy morbidnak tűnik, de szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni a régi sírfeliratokat. Néha egész történetet kerekítek belőlük. Persze ezek az én történeteim, egyáltalán nem biztos, hogy van bármi közük a valósághoz.

Egyszer egy gödöllői temetőben láttam egy sírkövet – a szülők, és két fiuk van eltemetve ott. A fiúk a harmincas évek végén születtek. Az egyik meghalt 1945-ben. Talán egy bombázásban. A másik fiú és az apa 1956-ban. Talán a harcokban. Az anya a nyolcvanas évek végéig élt. Talán egész életében gyászolta őket. Talán így történt, talán máshogy.

Valahogy így vagyok a Bélyeggyűjtemény című kötetben olvasható írásokkal is. A sírfeliratoknál alig hosszabb szövegek mögött egész életek bújnak meg. Olykor mindennapi, máskor rendkívüli sorsok. Letehetetlen könyv, mégis le kell tenni időnként, hogy végiggondolhassuk a történeteket.

Békés Pál: Bélyeggyűjtemény (Osiris Kiadó – Élet és Irodalom, 1999)

A FSZEK-ben kölcsönözhető

A dél-szláv íróknak pedig nem kellett messzire menniük ezért a magán-pokolért. Perišić novelláskötete a horvát kilencvenes évek világába kalauzol minket, a háborúval és azzal, ami utána következett. Nem könnyű olvasmány. Számomra talán azért is volt annyira megrázó, mivel kortársaim történetei elevenednek meg ezeken a lapokon, csakhogy amíg mi a felnőtté válás szokásos kis nyűgeivel, örömeivel voltunk elfoglalva, pár száz kilométerre tőlünk fegyverek ropogtak. Ennek ellenére mégis ismerős szituációk, hozzánk hasonló alakok küzdenek itt az élettel, valljuk be, nem sok sikerrel. Perišić kötete nem pusztán a háborúról szól, de annak tapasztalata megkerülhetetlen módon ott van összes szereplőjében, történeteikben, kimondva, kimondatlanul.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »