Könyvtárosok könyves blogja » novella

Hírnév – Daniel Kehlmann

bagabo — Fri, 13 Nov 2009 12:27:56 +0000

Daniel Kehlmann a Világ fölmérésével nálunk is jelentős sikert aratott. Szó se róla, nem volt egy rossz könyv, meg én a magam részéről szeretem is az ilyen kalandos, jól olvasható, de azért érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is bíró könyveket, de valahogy már amikor befejeztem, éreztem, hogy nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Ma már pedig hiába is törném a fejem, semmi emlékezetes részlet nem jutna belőle eszembe. A Hírnév pont azért csábított olvasásra, mert valami könnyed, rövid de azért nem teljesen gagyi olvasnivalóra vágytam, amit buszon, metrón, villamoson is elő lehet húzni.

A műfaj eleve sokat ígér, „regény kilenc történetben”. Na ez azért nekem így utólag kicsit sántít, mert a kötet novellái nem igazán alkotnak egy nagy történetet, inkább néhol csak finom átfedések, kapcsolódási pontok, míg máshol közvetlenebb, a szereplők sorsát alapvetően befolyásoló érintkezések vannak. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt. Kezdetben azt gondoltam, hogy Kehlmann jó érzékkel írt egy könyvet, amit majd simán filmre lehet vinni, mondjuk az Ütközések vagy a 21 gramm, illetve ha a könnyedebb térfélen maradunk, akkor valamelyik lazább Robert Altman film stílusában. Aztán ahogy az ember egyre jobban belefeledkezik az olvasásba, úgy veszi észre, hogy itt sokkal többről van szó. A történetekben valami hihetetlenül jó arányban keveredik a realizmus az abszurddal és olykor a szürreálissal. Mindez kitűnően megrajzolt alakokkal, akik vagy rendelkeznek a címben szereplő hírnévvel, vagy csak vágyakoznak utána, vagy egyik se, hanem valami mellékágon szereplői lettek ennek az egésznek. A címadás ezért nekem nem is tűnik túl szerencsésnek, én végig úgy éreztem a megfelelő cím az idegenség lenne (ha nem lenne annyira szájbarágós persze…). Szembeötlő, hogy a legfőbb közös pont a szereplőkben, legyen az híres ezoterikus író, hírnévre vágyó informatikus, munkáját utáló megszállott blogger, híres színész, nem más, mint az a végtelen távolság, amely elválasztja őket saját szerepeiktől, tulajdonképpeni életüktől. Vajon miért képtelenek mind valójában megélni azt az életet, ami az övék? Ha választ nem is, nagyszerű iróniával, ötletesen megírt történeteket kapunk, ahol például a saját szerepéből kilépő, magát hasonmásnak kiadó színészről kiderül, hogy pocsék alteregó és így tovább… Miguel Auristos Blancos, a brazil ezoterikus író alakjáért pedig külön köszönet, nyilván az ilyen típusú gondolatok iránti mély elkötelezettségem miatt örültem neki annyira. Ő az, aki „a lelki nyugalomról, a belső kellemről és dimbes-dombos réteken való kószálás közben az élet értelmének kereséséről szóló könyvek szerzője”, aki éppen a „Kérdezd a kozmoszt, és az felelni fog” c. kéziraton dolgozik és akinek világszerte idézik az olyan magvas gondolatait, mint például, hogy „Válj eggyé a dolgokkal, eggyé az eggyéválással, eggyé a velük való egységeddel, eggyé a haragoddal, és ha ledobják az atombombát, akkor válj eggyé az atombombával!”.

Egyetlen kritikai észrevételem maradt, túl rövid…

Daniel Kehlmann: Hírnév (Magvető, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A thesszaloniki kutyák – Kjell Askildsen

bagabo — Mon, 29 Dec 2008 10:19:19 +0000

A skandináv irodalom méltán válik egyre ismertebbé és elismertebbé kis hazánkban. A norvég Kjell Askildsen mégsem tartozik a túlzottan divatos szerzők közé (legalábbis ennek a kötetnek a kölcsönzési adatai sajnos ezt mutatják), noha ez a novellagyűjteménye igazi irodalmi különlegesség. Nagyszerűsége talán leginkább abban áll, hogy milyen kis terjedelemben, akár egy-egy rettenetesen erőteljes mondattal képes megteremteni történeteinek többnyire igen komor, de mégis lenyűgöző atmoszféráját. A könyv egy összefüggő novellafüzérrel indul, Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára címmel. A tíz rövid írás kevesebb mint harminc oldalon az öregségről mesél nekünk, de úgy, hogy annál mélyebb, igazabb kép megfestésére sok, egyébként tehetséges írónak tán egy nagyregény oldalai sem lennének elegendőek. Olyan típusú szűkszavúság ez, ami mögött igazi bölcsesség rejtőzik. Hétköznapi képek, amelyek kerülnek minden pátoszt, hamis emelkedettséget. A túl hosszúra nyúlt élet brutális valósága mutatkozik itt meg, ahol az emberi kapcsolatok megszűnnek, illetve a még meglevők is teljesen kiüresednek, ahol egy törött lépcsőházi korlát vagy egy forgalmas úttest sokunk számára elképzelhetetlen akadályt jelentenek a mindennapi létezés során. Ennek ellenére ott munkál az élni akarás – néha felfoghatatlan – makacssága és a kiszolgáltatottság végsőkig való elkerülése. Kevés megnyugtató gondolatra lelhetünk ezeken a lapokon, ahol a végső konklúzió nem is lehet más, mint elfogadása annak; itt az ideje a meghalásnak. A kötet többi írása is igen sötét hangulatot áraszt, többnyire az élet olyan pillanatait ábrázolva, ahol megszűnik a mindennapi tevékenység létet leplező forgataga. Forró hétvégék, családi összejövetelek, csendes idők hosszúra nyúlt órái ezek, amelyeket látszólagos csendességük ellenére áthat valami kimondatlan, néha az elviselhetetlenségig fokozódó feszültség. A másik ember jelenlétének feszültsége ez, amelyet igénylünk ugyan, de amivel egyre kevésbé tudunk együtt élni. Nincs talán olyan ember, akinek ne lennének ismerősek ezek az érzések, amelyeket Askildsen olyan nagyszerűen fest meg. És micsoda mondatokkal! Ne ijedjenek meg, bár az összkép borús, a kivitelezésből ennek ellenére a humor sem hiányzik. A könyv csak méretét tekintve könnyű alkotás, így akár utazás közben is olvashatjuk, csak egyre vigyázzanak, el ne felejtsenek időben leszállni!

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Anne B. Ragde – A Neshov trilógia Először is köszönet az olvasónak, aki ajánlotta ezt a könyvet,...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

vargarockzsolt — Sat, 27 Dec 2008 10:55:36 +0000

Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei az átlagos olvasó számára érdektelenek, unalmasak.
Az első egy Kyoto városában, a Kamo folyóban vadászó madárról szól. A másodikban egy, az ókori perzsa birodalomban játszódó történetet, valamint az események bibliai feldolgozását 1470-ben Itáliában megfestő Botticelli életét ismerhetjük meg. A harmadik elbeszélés ismét Japánban játszódik, és egy Buddha szobor restaurálását idézi fel. A negyedik színhelye Velence, és egy Krisztust ábrázoló festmény mágikus hatását mutatja be. Nem folytatom a felsorolást, legyen elég annyi, hogy többnyire műalkotásokról, s azok emberre gyakorolt hatásáról szóló, tematikailag és szereplők szintjén látszólag össze nem függő történetekkel találkozhatunk.
A befogadást tovább nehezíti Krasznahorkai stílusa. Mondatai nagyon hosszúak, gyakran többoldalasak(!). A Tarr Béla filmjeiből ismerős „lassúság, vontatottság” itt az események aprólékosan részletező leírásában jelentkezik. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk például egy japán színpadi maszk kifaragásáról, vagy az orosz ikonfestészet rejtelmeiről.
Azoknak, akik a fentiek ellenére mégis elolvassák, vagy már elolvasták, ajánlom, hogy az interneten nézzenek utána a könyvről szóló kritikáknak. Károlyi Csaba, Dunajcsik Mátyás, Keserű József, Szegő János, Sántha József elemzései az itteni kereteket meghaladó terjedelemben, és filozófiai-irodalomtörténeti kitekintéssel közelítik meg Krasznahorkai művét, amely egyébként a Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján toronymagasan lett a 2008-as év legjobb könyve.
Én miért szeretem? Mert szép könyv. Szertartásos elmélyültsége lehetőséget teremt a meditációra, és szembesít azzal a kérdéssel, hogy mi a művészet szerepe az ember életében? A saját válaszom más, mint a könyv írójának. Krasznahorkai szerint a műalkotások egy égi világ megtestesülései, s így többek, túlmutatóak az emberen.
Én úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb minden műalkotásnál. A testünket alkotó atomok távoli óriáscsillagokban keletkeztek évmilliárdokkal ezelőtt, és szupernova robbanások repítették ide, az űrnek ebbe a szegletébe. A testünket alkotó sejtek az evolúció évmilliárdos fejlődésének eredményei, az idegrendszerünk, ösztöneink a törzsfejlődésünk sok évmilliós múltját idézik. Beszédünk több tízezer éves múltra vezethető vissza, gondolkodásunk egyes elemei a legrégibb fennmaradt műalkotásoknál sokkal korábbi toposzokra és mítoszokra utalnak. Szervezetünk, agyunk összetettsége, bonyolult harmóniája messze meghaladja a legcsodálatosabb műalkotás összetettségét és harmóniáját.
Életünk sok milliárd pillanatból áll, és minden pillanatban benyomások sokasága éri az embert, melyet az idegrendszerünk elraktároz, s a megfelelő pillanatban feldolgozva előhív. Minden egyes emberi élet százezernyi Háború és béke terjedelemben elmesélhető könyvből áll, minden pillantásunk műalkotásokat, festményeket, szobrokat metsz ki a térből, minden pillanatban egy háromdimenziós film rendezője és főszereplője vagyunk, amelyet úgy hívnak valóság, élet. Ezt ösztönösen minden ember tudja, s így aztán a műalkotások kiváltotta érzelmek, emóciók intenzitása meg sem közelíti egy másik ember iránt érzett szeretetünk, szerelmünk, félelmünk, vagy gyűlöletünk mértékét.
Eltérő felfogásom nem akadályozhat meg, hogy elismerjem a könyv nagyszerűségét. Krasznahorkai László írásművészetének kifinomultsága, gondolatainak mélysége, az általa ábrázolt világok varázslatos szépsége és élettel teltsége minden filozófiai prekoncepciót zárójelbe téve lehetővé teszi, hogy az olvasó kialakítsa a saját olvasatát. A saját olvasat az esztétikai élvezeten túl a saját út megtalálását is jelentheti, melynél fontosabb cél megvalósításához műalkotás nem nyújthat segítséget.
Bár könyvismertetőbe nem szokásos verset illeszteni, ez most nagyon idekívánkozik:

Rilke: Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője....
Erlend Loe Budapesten járt A sokunk által kedvelt és sokoldalú Erlend Loe, (író, forgatókönyvíró,...
Puszibolt – Cserna-Szabó András Szívesen belenéznék egyszer Cserna-Szabó András fejébe, hátha kiderülne, honnan veszi...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Puszibolt – Cserna-Szabó András

egy ember — Thu, 18 Dec 2008 09:36:11 +0000

Szívesen belenéznék egyszer Cserna-Szabó András fejébe, hátha kiderülne, honnan veszi ezt a sok ötletet és figurát. Ahogy elkezdtem olvasni a laza szövésű regényt rögtön vigyorra húzódott a szám és végig úgy is maradt. Cserna-Szabó még akkor is mulatságos, amikor valami szomorú vagy egyenesen borzalmas dologról ír. A regény szereplői egy meghatározatlan kisvárosban (belső városban) élnek, halnak, szeretnek, gyűlölnek, mindannyian a maguk módján keresik a boldogságot, és e közben folyton groteszk és fantasztikus helyzetekbe kerülnek. Olyan felejthetetlen alakokat teremt, mint a legyekkel szexelő Vilmos úr, vagy a végtagjait elveszítő Hullám Rodrigo, aki vaginális átjárót fest a túlvilágra, vagy a városka különleges szobrait alkotó Borgida Frigyes, és még sokan mások. (A szobroknak egyébként kitüntett szerepük van a történetben.)

Nem is húzom tovább ezt a bejegyzést. Menjenek olvasni! Cserna-Szabót mindenkinek! (A korábbi kötetei is nagyszerűek!)

Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Tovább után kedvcsináló részlet.

– És maga szerint ez normális? – kérdezte a rabló.

– Ugyan kérem! Hát mi a normális? Gyermekeket nemzeni a biztos halálra? Ez ön szerint normális? Döglött állatok húsát ebédelni? Ez normális? Könyveket írni a többi millió könyv mellé? Normális?

– Szóval maga tudja, ki vagyok…

– Tudom. Ezt a bajszot nem lehet eltéveszteni. De ez most nem számít. Móricz úr, én hiszem, hogy perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak, vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam? Mert normálisnak lenni csak valamihez képest lehet. De erről a valamiről nekünk nincsen semmiféle tudomásunk. Ha majd lesz, kérem, akkor eldönthetjük, ki volt nagyobb idióta. Az, aki ötven évig minden éjjel együtt hált a hájas, bibircsókos, izzadságszagú feleségével? Vagy az, aki pompás legyekkel szerelmeskedett?

Móricz Móric lekapta kalapját, mérgesen húzta le fejéről a harisnyát, és a padlóra vágta.

– Ember, ezt nem mondhatja komolyan! Maga összefekszik a legyekkel? De hiszen ez lehetetlen!

– Ugyan, már miért volna lehetetlen? A szerelem csodákra képes, kérem.

Szabó Magda: Az ajtó Vajon az “Ajtó” mint fogalom milyen jelentést hordoz? Általános funkciójának...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Segítség tafofil vagyok! – B. Akunyin – G. Cshartisvili: Temetői történetek

egy ember — Fri, 12 Dec 2008 12:46:07 +0000

Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban), ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe – és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még olvasói közül sem tudja mindenki, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashatnak bővebben.)

Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.

Találkozunk orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.

Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket kapunk, ha kézbe vesszük a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!

És ha kedvük támad egy múltidéző sétára, menjenek el a Kerepesi temetőbe!

Borisz Akunyin – Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Tovább után két részlet kedvcsinálónak.

Itt, a temető új részében van eltemetve a kommunizmus atyja, Karl Heinrich Marx. Ha a helyi önkormányzat egy szép napon közölné, hogy anyagi eszközök hiányában a Highgate temetőt felszámolják, kétségünk sem lehetne afelől, hogy a nagy Kína és a kevésbé nagy, de a marxizmushoz méginkább hű Észak-Korea azonnal jelentkezik a viktoriánus emlékpark gyámjának. Persze a kapitalizmus sírásója a mai napig is kizsákmányoló szomszédjai legfőbb eltartója. Mert kimondottan őhozzá, a hargavó, szakállas emberhez jönnek a delegációk és az egyéni zarándokok. És mindannyian belépődíjat fizetnek a temetőnek.

Marx emlékművénél mindig van friss virág – ezt még valamelyik társadalomismereti vagy osztályfőnöki órán hallottam. Sok évvel később eljöttem ide, s meggyőződhettem róla, hogy ez valóban így van.

A német emigráns kortársai fölött aratott diadala a szomszédos sírral alkotott kontraszttól válik igazán látványossá. A marxizmus kibékíthetetlen ellensége, a filozófus Herbert Spencer, aki életében oly híres és nagy hatású volt, most csak körítésként szolgál az 1-es számú sírhoz, s nem is említik sehol, hacsak abban a népszerű highgate-i viccben nem, melyben a közismert áruházlánc nevét forgatják ki: “Marks & Spencer”.

Egyetlen halottaskocsit sem láttam. Látogatókat sem, ami nem is csoda: képzeljenek el egy hatszázezer lakosú várost, ahol mindenki otthon ül, s vendégségbe se igen jár hozzájuk senki, hiszen mindenki régen meghalt már, aki ismerte őket.

Körös-körül tavak, ligetek, lejtők, sima fennsíkok. Itt-ott feltűnik néhány színes tollú papagáj – néhány évvel ezelőtt megszöktek a Kennedy repülőtérről, s elszaporodtak az itteni szabad térségben.

Valóságos elízium, paradicsomi kert.

Éppen ilyennek tervezték Green-Woodot. Abban a korban, amikor létrejött, egy új szó bukkant fel az európai nyelvekben: az elegáns görög koimeterion szóból származó cemetery, cimetiére, cimitero, azaz az “álom helye”. A tizenkilencedik századig a nyugati ember úgy viszonyult a halálhoz, mint valami szörnyű küszöbhöz, amely mögött csak a sírkukacok várnak rá, és ahol megfizet a bűneiért. Ahhoz, hogy mégse legyen olyan félelmetes, a templom közelében kellett a földbe befeküdni. Nagy temetők nem is voltak, csak sok-sok kis temetőkert.

De akkor beköszöntött a Felvilágosodás Kora. Megszületett az egészségügy fogalma – az orvosok arról kezdtek beszélni, hogy egy város nem épülhet hullákra, a halottakat a lakónegyedektől minél távolabb kell eltemetni, nehogy a rothadás miazmái megfertőzzék a föld alatti vizeket. Nem sokkal később divat lett a romantika, ami az antikvitás után először emlékeztette a kifinomult társadalmat arra, hogy a halál nem csak szörnyű, de szép is lehet”

(Sarnyai Csaba fordítása)

Vagyok aki vagyok (?) – Orhan Pamuk: Fekete könyv A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi...
Nádas Péter: Párhuzamos történetek Nagy fába vágja fejszéjét az ember, ha hozzálát a huszadik...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Fekete István KARÁCSONYI LÁTOGATÓK

Luna — Thu, 04 Dec 2008 11:46:16 +0000

Közeledik a karácsony. Az ünnepi készülődés során eszembe jutottak gyermekkorom karácsonyai. A fenyőfa illata, a csillagszóró, ezernyi apró csillag lobbanása és egy könyv, amelyet akkor olvastam először. A “Karácsonyi látogatók” megkapó története. Újra elővettem a könyvet, elolvastam, és felnőtt szemmel nézve ugyanannyi szépséget találtam benne.

Gyermekkori emlékek ihlették Fekete István „Karácsonyi látogatók” című kötetét.

A szülőfalujába hazalátogató író találkozása öreg dajkájával, Rozi nénivel: „… az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden. Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlhat soha.”

A „jusson” összekülönböző testvérpár esete, akik sohasem tudtak igazán haragudni egymásra, de megegyezni sem voltak képesek. Egészen az ifjabb testvér korai, háborúban bekövetkező haláláig. A hírről egyedül az idősebb testvér értesül. Akkor elkészíti a hivatalos papírokat, úgy, ahogy az öccse szerette volna az „osztozást”. Még ráadást is ad a keresztfiának. Mindeközben eltitkolja a gyászhírt idős, beteg édesanyjuk és testvére várandós felesége elől…

A „Két anya” története… Egy férfinak két gyermeke születik ugyanazon a napon két anyától. A házasságon kívül született gyermek édesanyja meghal a szülés után. A bába elmegy az apához, hogy ő fizessen az elhunyt, szegény nő helyett, ám a férfi elküldi. A bába minden elmond a feleségének, a kisbabát is elviszi hozzá. A két gyermek nagyon hasonlít egymásra. Az anya magához veszi a kis árvát, és soha nem árulja el a férjének, melyik is a két gyermek közül a kettőjüké. Idegen vidékre költöznek, ahol „ikrekként” nevelik fel a gyermekeket. Sok év múlva a háborúban elesik az egyik fiú. A mély gyászban azt mondja a férfi a feleségének: – „Most már ne is mondja meg, szívem.” –

A címadó „Karácsonyi látogatók” meseszerű, megható történet egy súlyos beteg kisfiú különös, karácsonyi álmáról: „Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka…”

Ilyen és még sok hasonló szép, megható novellát tartalmaz a gyűjtemény. Az ünnepi sürgés-forgásban jó néha megpihenni és gondolatban, lélekben is készülni az ünnepekre. Ebben segítenek ezek a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlható, szívmelengető történetek.

„Békességet, boldogságot,

csengőszót és gyertyalángot-,

ajándékot, szeretetet,

s mindent, ami fontos Neked.”

Békés, Boldog Szép Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Bélyeggyűjtemény – Békés Pál bélyegnyi szövegei

egy ember — Tue, 25 Nov 2008 12:25:15 +0000

Lehet, hogy morbidnak tűnik, de szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni a régi sírfeliratokat. Néha egész történetet kerekítek belőlük. Persze ezek az én történeteim, egyáltalán nem biztos, hogy van bármi közük a valósághoz.

Egyszer egy gödöllői temetőben láttam egy sírkövet – a szülők, és két fiuk van eltemetve ott. A fiúk a harmincas évek végén születtek. Az egyik meghalt 1945-ben. Talán egy bombázásban. A másik fiú és az apa 1956-ban. Talán a harcokban. Az anya a nyolcvanas évek végéig élt. Talán egész életében gyászolta őket. Talán így történt, talán máshogy.

Valahogy így vagyok a Bélyeggyűjtemény című kötetben olvasható írásokkal is. A sírfeliratoknál alig hosszabb szövegek mögött egész életek bújnak meg. Olykor mindennapi, máskor rendkívüli sorsok. Letehetetlen könyv, mégis le kell tenni időnként, hogy végiggondolhassuk a történeteket.

Békés Pál: Bélyeggyűjtemény (Osiris Kiadó – Élet és Irodalom, 1999)

A FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

…pokolra kell annak menni – Rober Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez

bagabo — Thu, 20 Nov 2008 10:49:09 +0000

A dél-szláv íróknak pedig nem kellett messzire menniük ezért a magán-pokolért. Perišić novelláskötete a horvát kilencvenes évek világába kalauzol minket, a háborúval és azzal, ami utána következett. Nem könnyű olvasmány. Számomra talán azért is volt annyira megrázó, mivel kortársaim történetei elevenednek meg ezeken a lapokon, csakhogy amíg mi a felnőtté válás szokásos kis nyűgeivel, örömeivel voltunk elfoglalva, pár száz kilométerre tőlünk fegyverek ropogtak. Ennek ellenére mégis ismerős szituációk, hozzánk hasonló alakok küzdenek itt az élettel, valljuk be, nem sok sikerrel. Perišić kötete nem pusztán a háborúról szól, de annak tapasztalata megkerülhetetlen módon ott van összes szereplőjében, történeteikben, kimondva, kimondatlanul.

Őrültség, kábítószeres bódulat, kilátástalanság, az emlékek feldolgozhatatlansága. Ezzel párhuzamosan a háború mindennapjai, amelynek bemutatásánál a legkevésbé sem hősökkel találkozunk. Még az ország egyik felében gránátok robbannak, máshol fiatalok tengerparti nyaralásukat töltik. Az egyik novellában egy fiatal lány idő előtt hazatér erről a nyaralásról, de az utcán azért mégsem hajlandó hasra feküdni a becsapódó bombák hangjára, mivel félti csinos ruháját és egyébként is olyan abszurdnak tűnik az egész. „Nincs gyakorlata a háborúban.”

Tanulság? Inkább felkavaró, zavaró érzések sorozata, amiért érdemes követni Perišićet ezen az utazáson.

Robert Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez (Gondolat Kiadó, 2004)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Le kell menni kutyába? Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009) Ausztriai nyaralásra vittem...
A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008) A mi családunkban a politika...
Nem kell mindent elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.