Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényei stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

A forró nyári napokra hűsítő idézetek:

Akinek sivár otthon nyűgözi az életét, hideg estéken rendszerint a moziban talál menedékre. Marcovaldo szenvedélyesen szerette a színes, szélesvásznú filmeket, melyek tágas látóhatárukkal magukba ölelik a prérit és a szigeteket, ahol virágkoszorút viselnek az emberek. Kétszer egymás után szokta megnézni a filmet, és csak akkor jött ki a moziból, amikor zárni készültek, de gondolataiban tovább barangolt az előbbi tájakon, minden ízüket s színüket a magáénak érezte. Ám ha esőtől ázó estén kellett a 30-as villamos megállójában ácsorognia, hazafelé volt ideje végiggondolnia, hogy az ő életének forgaókönyve egyébről sem szól, mint: villamos, jelzőlámpa, alagsori odu, gáztűzhely, leértékelt áruk és göngyölegrészlegek. S egy csapásra kihunyt benne a film ragyogása, hogy átengedje a helyét a szürke, fakó szomorúságnak.

Aznap este egy India dzsungeljeiben játszódó filmet vetítettek: a mocsaras aljnövényzetből mérges felhők párollattak elő, kígyók tegergőztek a liánokon és ősrégi szobrokon, melyeket már kisajátított az őserdő.

Marcovaldo kilépett a moziból, rámeredt az útra,becsukta a szemét, újra kinyitotta, még mindig nem látott semmit, az égvilágon semmit. Még az orra hegyét sem. Míg odabent időzött, a köd meghódította a várost, a sűrű, átlátszatlan tejfehérség beburkolta a házakat, letompította a zajokat, eltörölte a távolságokat, a méreteket, egyetlen megfoghatatlan térbe kényszerítve őket, ahonnan homályos fényfoltokként, alaktalanul és tetszőlegesen bukkantak elő.

Marcovaldo gépiesen elindult a 30-as villamos megállója felé, és beleverte orrát egy oszlopba. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy milyen boldog: a köd eltörölte a való világot, s ő még egyre magáénak tudhatja, dédelgetheti a színes, szélesvásznú képeket. A hideg is enyhült, mintha a város vastag felhőpaplanba burkolódzott volna. Marcovaldo állig gombolt télikabátjában úgy találta, minden külső hatás ellen védve van, és amint siklott előre a puha semmiben, felékesítette az ürességet India, a Gangesz, a dzsungel meg Kalkutta színeivel…

…

A város egyre kisebbnek tűnt, belefért egy fénylő gömbbe, melyet magába fogadott az erdő titkos mélye az évszázados gesztenyefatörzsek és a végtelen hópalást közepette. A sötétből farkasüvöltés hallatszott; a nyulak mélyen a hó alatt fészkeltek, gesztenyékkel terhes, langyos, vörhenyes föld bújtatta őket.

Egy hófehér süldő nyúl merészkedett ki a hómezőre, fülét billegtette, a holdfényben futkározott, de fehér színe láthatatlanná tette, mintha nem is létezett volna. Apró lábacskái könnyű nyomokat hagytak a havon, háromlevelű lóhere papírlevélkéi. A farkas is láthatatlan volt, mert fekete színével az erdő fekete sötétjében bujdokolt. Csak ha a száját tátotta, villantak elő éles, fehér fogai.

A koromfekete erdő határozottan vált el a hófehér mezőtől. A süldő nyúl az innenső oldalon futott, a farkas a túloldalon.

A farkas megpillantotta a havon a nyúl nyomait, és utána eredt., de egyre csak a sötétben, hogy észrevétlen maradjon. Ahol a nyomok véget érnek, ott kell lennie a nyúlnak; a farkas előugrott a sötétből, hatalmasra tátotta vörös pofáját, elővillantak éles fogai és beleharapott a szélbe.

A nyúl valamivel arrébb ült, láthatatlanul: egyik fülét dörzsölgette a mancsával, s hatalmas ugrásokkal menekült tova.

Az innenső oldalra vagy a tulsóra, vagy még tovább?

Nem látszott más, csak a végtelen hómező, fehér, akár ez a papírlap.

Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok

Fordította: Balkó Ágnes, Telegdi Polgár István

Nagyvilág Kiadó, 2000.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.

Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)

Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.

Michele (Én nem félek) még csak tíz éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.

Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. 10 kedvenc könyvem 2008-ban A Pop, csajok, satöbbi nekem többek között azért emlékezetes, mert...
2. Az én Top 10-em, 2009. olvasási sorrendben Ullmann, Linn: Áldott gyermek Ammaniti, Niccoló: Én nem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A Da Vinci-kód megjelenése óta érezhetően megnőtt a kereslet a történelmi környezetbe helyezett krimik, összeesküvés elméleteket taglaló regények iránt. Nincs nekem ezzel semmi bajom, nem tartozom azok közé, akik szerint Brown könyve érdemtelenül vált volna ilyen sikeressé. Azt gondolom, a Da Vinci-kód az, ami; egy igen jól megírt bestseller. Nem igazán értem azokat az indulatokat, amiket kavart, hiszen ehhez előbb komolyan kellett venni a benne leírtakat, ami azért szerintem igen érdekes mutatvány… Hogy jön ez ide? Nos, amikor ezt a könyvet olvastam, végig olyan érzésem volt, mintha valami Umberto Eco light kiadással lenne dolgom. Szóval, ha valaki igazi irodalmi élményre vágyik, de nem idegen tőle a krimik, történelmi konspirációk világa, semmiképpen ne hagyja ki a fenti könyveket!

Persze az eredetiséggel itt is akadnak problémák, mivel a fiatalabb Norfolkot hajlamosak Ecohoz hasonlítani, amire igen viccesen Norfolk válasza általában az, hogy ki is az az Umberto Eco? Minden hasonlóság ellenére azonban két igen különböző alkotással van dolgunk. Norfolk műve igazi történelmi kalandregény, ami két síkon, a XVIII. századi jelenben és ezzel párhuzamosan a XVII. század háborúktól sújtott első felében játszódik. A történelmi tények jócskán keverednek a fikcióval, amelyben nem csak az összeesküvés elméletek szokásos összetevői, hanem a természetfeletti valóság is megjelenik. Ez is hozzájárul a mű borzongató atmoszférájához, ami letehetetlenné teszi ezt a több mint hétszáz oldalas olvasmányt.

Eco könyve sem kevésbé izgalmas, de a professzor művében végig a racionalitás talaján marad. Bátran kijelenthetjük, hogy itt egy igazi filozófiai-kalandregénnyel van dolgunk. Amíg A rózsa nevében egy gyilkosságsorozat értelmezése körül zajlott a cselekmény, immanens és természetfölötti magyarázatok harcoltak egymással, addig itt ugyanez a harc történelem értelmezése körül folytatódik. Leírható-e minden történelmi esemény egyetlen, nagy elbeszélés részeként? Számít valamit, hogyha tudjuk, hogy ez az elbeszélés egy koholmány (hiszen mi magunk hívtuk életre), ha emberek tömegei kezdenek hinni benne? Van-e racionális cáfolata az irracionalitásnak? Bizony, miként a regényben is, az ilyen narratívák következményei már igencsak valóságosak…

Ezotéria, okkultizmus, kaland és történelmi összeesküvés minden mennyiségben. Két különböző könyv, két hasonlóan magával ragadó olvasmány.

Umberto Eco: A Foucault-inga (legutóbb: Európa könyvkiadó, 2008)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Lawrence Norfolk: A Lempriére-lexikon (Európa könyvkiadó, 1994; Athenaeum, 2001)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, nézni is szoktam (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez, vagy akár többhöz is. Olvastam volna még, de csak ennyi jelent meg magyarul:

Az agyagkutya (Bastei, 2001); Az uzsonnatolvaj (Bastei, 2001); A hegedű hangja (Bastei, 2002) A víz alakja (Mágus, 2004)

Andrea Camilleri honlapja

A FSZEK-ben kölcsönözhető

Related posts:

1. Nem CSI – Montalbano – frissítés Figyelem! Andrea Camilleri krimijeinek filmváltozata az m1 műsorán. Montalbano szerepében...
2. Nem CSI – Brunetti – Donna Leon krimik Az első nem CSI bejegyzésben ígéretet tettem, hogy lesznek még...
3. Krimik, másképpen – Ha a tudós nyomozásba fog Krimit olvasni jó. Egy időben számlálatlanul faltam is őket, de...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.