Könyvtárosok könyves blogja

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Kedvelem a kortárs orosz írókat, ahogyan annyira a miénktől eltérően jár az agyuk, és mégis számunkra is valami elképesztően élvezetes szövegeket produkálnak. Igaz ez Szorokin könyvére is, amely azon kívül, hogy rendkívül zavarba ejtő, igen lebilincselő olvasmány is egyben. Zavarba ejtő, legalábbis engem a könyv befejeztével is folyamatosan foglalkoztatott, hogy miért is gyakorolt rám olyan erőteljes hatást. A történet eredetisége lenne a kulcs? Egy szekta keletkezésének és terjeszkedésének lehetünk tanúi, ahol a Szív Testvérisége nevű szervezet szőke hajú, kék szemű tagjai toboroznak igen brutális módszerekkel újabb tagokat, illetve küldenek a másvilágra másokat, akik nem közülük valónak bizonyulnak. Teszik mindezt a Tunguz meteor jegével, amellyel a kiszemeltek mellkasát „megzörgetve” bírják beszédre a hallgatag szíveket, már ha sikerrel járnak és a delikvens túléli a próbát.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Sokat ígér, ha egy olyan ember visszaemlékezéseit olvashatjuk, akinek édesapja Sztálin tolmácsaként, Molotov tikárságán dolgozott, és akinek gyermekkora, felnőtté válása a szovjet diplomáciai élet sűrűjében telt. Hát még ha a kortárs orosz próza egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Viktor Jerofejev csodálatos könyvet írt a szovjet világról, irodalomról, az orosz lélekről, Sztálin mai napig tartó kultuszáról és leginkább apja alakjáról. „Végül is megöltem az apámat”, hangzik a mű első mondata, noha nem szó szerinti, „csak” egy politikai értelemben vett gyilkossággal van dolgunk.

A könyv borítójáról egy sármos, egyenes tekintetű férfi néz ránk, nyakában gyermekével. A regény lapjain fokozatosan rajzolódik ki előttünk ennek a férfinak a története, akinek gyermeki szeretettel felvázolt alakja semmiben nem emlékeztet minket arra, aki valójában volt, szovjet diplomatára, a párt és a kommunista eszme feltétlen hívére. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban), ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe – és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még olvasói közül sem tudja mindenki, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashatnak bővebben.)

Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.

Találkozunk orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.

Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket kapunk, ha kézbe vesszük a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!

És ha kedvük támad egy múltidéző sétára, menjenek el a Kerepesi temetőbe!

Borisz Akunyin – Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Tovább után két részlet kedvcsinálónak. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »