Könyvtárosok könyves blogja

A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi magáról, hogy mindentudó okostojás, aki megmondja a tutit. Az író csak egy fazon, aki leült a gépe elé, aztán beleírta azt a szöveget, amit aztán én olvasok. Jó, mondjuk biztos sokat agyalt is közben, de ez a lényeg. Hogy amit olvasok, vagy olvasol te, az nem a nagy hatalmas igazság, amiből nekem meg neked tanulnunk kéne, meg nemesedni, hanem csak egy szöveg.
A Tamás, a Beregi Tamás elég jól szövegel. Tulajdonképpen én azt gondolom, írt egy tökéletes könyvet.
Az elején azt láttam, van egy gátlásos srác, aztán az próbál csajozni, de nem megy neki, mert a nőcik szívatják és feltámadt bennem a férfiszolidaritás és drukkoltam neki. A helyszín is ismerős volt, Budapest szórakozóhelyei, meg a stílusa is tetszett, mert a srácnak volt öniróniája. Aztán meg voltak benne olyan részek is, amik kicsit elszálltak voltak, mintha szabadversek lettek volna, és az egésznek kicsit volt egy olyan filingje, mint a Ginsberg szövegeinek.
A közepe felé elkezdett taszítani a figura (karakter?)  egyre gátlástalanabbul nyomult, de akkor meg kezdtem egyre jobban élvezni a szöveg elidegenedettségét, és pont annyira tetszett, mint az Amerikai pszicho első része, ami tökéletes kritikája az értékek és érzelmek nélküli társadalomnak.
Aztán jött a könyv vége, ami már teljesen elszállt. Az író a történet és a szöveg logikáját egyaránt figyelembe véve a végsőkig fokozta a vadulást. A psziché torzulását a szövegromlások pontosan kísérték: a szabadverseket a képversek követték, és végül a történetek töredezettségétől a gondolatok-mondatok teljes felbomlásáig jutottunk el. Hamvas Béla Karneváljában az angyalok beszéde volt ilyen: mintha egy ismeretlen nyelv szólna hozzánk, amelynek lefordításához nincsenek szavaink, csak zsigeri ösztönök rajzai, archaikus képek, mondat- és gondolatfoszlányok jelennek meg előttünk, amelyeket nem érteni csak érezni kell.
És a könyv végén ott a függelék. A függelék ezer szállal, hivatkozással kötődik a főszöveghez, és egyszerre olvasható a regény történetével párhuzamosan, a hivatkozások rendjében, de olvasható egyhuzamban, egységes szövegként is. Ez a megoldás egyértelműen Esterházy Péter legkülönösebb, s szerintem legjobb regényét, a Termelési regényt idézi. Esterházy matematikusként végzett, és Beregi matematikai formulákban rögzíti a függelékében a csajozással kapcsolatos titkos tudást, amelyet a főszöveg példákon keresztül bizonyít.
Hamvas és Esterházy után már csak Ottlik Géza neve kívánkozna ide, hogy a művelt olvasó érdeklődését fokozzam, de sajna, Beregi Tamás és Ottlik Géza munkássága között kapcsolatot nem találtam. Ezen alapvető hiányosságtól eltekintve, a könyv maradéktalanul elnyerte tetszésemet, s ezért minden kifinomult ízlésű irodalombarát figyelmébe ajánlom!

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko, Kispál…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours -át.)

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit.
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető