Könyvtárosok könyves blogja

Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Szeretem a temetőket (erről már szó esett egy korábbi írásban), ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe – és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még olvasói közül sem tudja mindenki, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashatnak bővebben.)

Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.

Találkozunk orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.

Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket kapunk, ha kézbe vesszük a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!

És ha kedvük támad egy múltidéző sétára, menjenek el a Kerepesi temetőbe!

Borisz Akunyin – Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Tovább után két részlet kedvcsinálónak. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy nép, egy sors, egy vallás, egy kultúra, több ezer éven átívelő történelem. Címszavakban így lehet jellemezni a zsidóságot. Mi az a kapocs, ami összetart egy – a világ számtalan pontjára szóródott – népet?
Miért lettek ők üldözöttek bárhol, bármikor fordultak meg a történelem során? Mi alkotja azt a szellemi, kulturális értéket, ami miatt sokan tiszteljük Őket?
Fenti kérdésekre számos könyvben választ nyerhetünk. A zsidóság élete mindig foglalkoztatta az irodalmárokat.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »