Sokat ígér, ha egy olyan ember visszaemlékezéseit olvashatjuk, akinek édesapja Sztálin tolmácsaként, Molotov tikárságán dolgozott, és akinek gyermekkora, felnőtté válása a szovjet diplomáciai élet sűrűjében telt. Hát még ha a kortárs orosz próza egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Viktor Jerofejev csodálatos könyvet írt a szovjet világról, irodalomról, az orosz lélekről, Sztálin mai napig tartó kultuszáról és leginkább apja alakjáról. „Végül is megöltem az apámat”, hangzik a mű első mondata, noha nem szó szerinti, „csak” egy politikai értelemben vett gyilkossággal van dolgunk.
A könyv borítójáról egy sármos, egyenes tekintetű férfi néz ránk, nyakában gyermekével. A regény lapjain fokozatosan rajzolódik ki előttünk ennek a férfinak a története, akinek gyermeki szeretettel felvázolt alakja semmiben nem emlékeztet minket arra, aki valójában volt, szovjet diplomatára, a párt és a kommunista eszme feltétlen hívére. Igazi UFO ő fia számára is, aki Sztálin mellett rezzenéstelenül nézi végig a negyvenes évek végén a letartóztatások látszólag megmagyarázhatatlan tömegét, és aki később, az ötvenes években párizsi kulturális követként otthonosan mozog a nyugati művészek világában is. Fellépése, természetes könnyedsége megkülönbözteti társaitól, de ideológiailag nem kevésbé vonalas náluk, noha énjének ez az oldala a fiatal Viktor előtt csak lassan válik láthatóvá. Az apa történetén keresztül meghitt közelségbe kerülünk jelentős történelmi alakokkal és eseményekkel, bepillanthatunk például a magyar forradalom leverése előtti diplomáciai játszmákba is. Viktor felhőtlen gyermekkora is valamikor itt ér véget, amikor, mint írja; „Megtudtam, hogy léteznek a világon olyan emberek, akiket magyaroknak hívnak. Úgy gondoltam, a huligánok és a magyarok – egy és ugyanaz. (…) Úgy döntöttem, félelmetes magyar leszek, olyan, mint egy indián.”
Talán itt kezdődik az a szembenállás is, ami a továbbiakban meghatározza apa és fiú viszonyát, noha ez az ellentét egyáltalán nem csak a politikának, történelemnek tudható be. „Az „apák és fiúk” elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik.”
Hogyan lesz ebből a szembenállásból apagyilkosság? Viktor a hetvenes évekre íróvá avanzsál, noha még egyetlen könyve sem jelenik meg nyomtatásban. Első ilyen irányú kísérlete, egy kortárs irodalmi almanach összeállítása óriási botrányt kavar. Az antológia tartalmát a hatalom pornográf, reakciós elhajlásnak minősíti. Viktor nem hajlandó bűnbánatot tanúsítani, amelynek köszönhetően a belső száműzetés jut osztályrészéül. Ezzel együtt tör kerékbe az apa karrierje, aki bécsi nagykövetként a külügyminiszter-helyettesi poszt várományosa éppen.
Jerofejev magával ragadó módon festi meg apja tablóját, a férfiét, aki fia számára érthetetlen módon hitt egy gyilkosnak bizonyuló eszmében, amelynek bukását az emberiség és egy jobb élet ígéretének bukásaként élte meg. Mindennél egyvalamit tartott fontosabbnak életében, fia jövőjét. Ezért hajlandó volt meghozni a számára legnagyobb áldozatot is.
Viktor Jerofejev: A jó Sztálin (Európa, 2005)
Nincs kapcsolódó írás.
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.