Kedvelem a kortárs orosz írókat, ahogyan annyira a miénktől eltérően jár az agyuk, és mégis számunkra is valami elképesztően élvezetes szövegeket produkálnak. Igaz ez Szorokin könyvére is, amely azon kívül, hogy rendkívül zavarba ejtő, igen lebilincselő olvasmány is egyben. Zavarba ejtő, legalábbis engem a könyv befejeztével is folyamatosan foglalkoztatott, hogy miért is gyakorolt rám olyan erőteljes hatást. A történet eredetisége lenne a kulcs? Egy szekta keletkezésének és terjeszkedésének lehetünk tanúi, ahol a Szív Testvérisége nevű szervezet szőke hajú, kék szemű tagjai toboroznak igen brutális módszerekkel újabb tagokat, illetve küldenek a másvilágra másokat, akik nem közülük valónak bizonyulnak. Teszik mindezt a Tunguz meteor jegével, amellyel a kiszemeltek mellkasát „megzörgetve” bírják beszédre a hallgatag szíveket, már ha sikerrel járnak és a delikvens túléli a próbát.
Talán a látszólag pusztán háttérként szolgáló történelmi utazás kidolgozottsága a kulcs? Napjaink – nem túl hízelgőre festett – orosz valósága mellett bepillanthatunk a második világháborúnak a Szovjetunió vidékein zajló történéseibe és az ötvenes évek sztálini és posztsztálini tisztogatásainak világába is. És ott vannak azok a feloldhatatlannak tűnő, de mégis oly ismerős ellentmondások, amelyek a szeretet nevében működő szekta elvei valamint a brutális és embertelen, a kívülállókat teljességgel negligáló gyakorlat között feszülnek. No meg az az akár általánosnak is tekinthető fejlődéstörténet, ahogy a vallási élményből napjainkra árucikk válik, direkt marketinggel és a jégkalapácsot leváltó, otthon is használható, teljességgel (legalább is fizikai értelemben) veszélytelen szerkezettel. Szóval vannak itt rétegek szép számmal és akkor még a kitűnő kivitelezésről szó sem esett. Pedig a forma talán még a tartalmon is túltesz. Szorokin szövege ugyan tele van brutalitással, stílusa mégis rendkívül könnyed és magával ragadó. Bűvész módjára váltogatja fejezetről fejezetre az elbeszélés módját, néhol egészen lírai képeket kapunk, hogy aztán csak még jobban alámerüljünk az őrületbe, amelynek megfestése is tele van abszurd humorral és nyelvi leleménnyel. Mindez persze a fordítót is dicséri. Engem A jég meggyőzött, biztosan el fogom olvasni a regény előzményeként később megírt Bro útját is, amint hozzájutok. Utána talán majd hosszasan töprengek újra, hogy miért is olyan jó ez a Szorokin.
Vlagyimir Szorokin: A jég (Gondolat, 2004)
Nincs kapcsolódó írás.
Megdobogtatta a szívem.
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.