Könyvtárosok könyves blogja

Akkor íme az idei kedvenc 10. Mert ismétlés a tudás… Boldog Karácsonyt és Új Évet Mindenkinek!

Alicia Erian: Abroszfej                                               

Egy ember írt róla, kitűnő könyv, azok közé tartozik, amelyekre szívesen emlékezik vissza az ember néhány hónap távlatából is, a lelkesedés, amelyet elolvasása után éreztem semennyit nem halványult

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Bővebben szintén egy embertől olvashattok róla, szintén kitűnő darab, de nyilván a nagyság átka miatt, mely a szerzőt sújtja, az ember hajlamos így év vége felé azt mondani, Cserna-Szabó hozta a kötelezőt. Na jó, annál kicsit többet…

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel                                                        

Még viszonylag friss élmény, nem is tudok mit hozzátenni, 10/10

Daniel Kehlmann: Hírnév

Nem katartikus, de nagyon okos, kitűnő stílusú, szórakoztató kis könyv. Tessék elolvasni!

Hanne Orstavik: Vágy

Na ez egy olyan könyv, amelyet az ember szívesen a falhoz vágna néha, főleg amikor a végére ér. Valami perverzió miatt mégis ezen a listán landolt, magam sem értem miért. Ha ennyi nem elég ahhoz, hogy kézbe vegyétek, akkor noszogassátok kamill_kopkét, hogy számoljon be róla bővebben. Ő volt az az elvetemült, aki a kezembe adta. Csak erős idegzetűeknek!

Anne B. Radge: A Neshov trilógia

Az év egyik meghatározó olvasmányélménye volt nekem ez a könyv, írtam is róla sok szépet. Ez igaz akkor is, ha így utólag visszanézve leginkább az intelligens lektűr kategóriába sorolnám. Na ezért jó, ha az ember nem kategorizál… (A második norvég írónő a listán, fura…)

John Ronson: Kecskebűvölők

Kettővel alant

Bernhard Schlink: A felolvasó

Ennyi idő elteltével sem tudok mit hozzátenni.

Spiró György: Messiások

Spiró ebben a könyvében is döbbenetes felkészültségről tesz tanúságot, hihetetlen aprómunkával, utánajárással festi meg a XIX. századi lengyel emigráció, közöttük a híres vátesz, Mickiewicz történetét, aki sokadmagával egy különös, misztikus tanokat hirdető férfi befolyása alá kerül… Nekem személy szerint a Feleségverseny nagyon nem tetszett, de egyáltalán nem azért, mert a benne leírtakat túl sötétnek, hazugnak tartanám. Ellenkezőleg. Ennek ellenére valahogy túl direktnek, didaktikusnak éreztem, ugyanúgy, ahogy a Koccanást is, legalábbis a Katona előadásán. Valahogy ebben a közéleti „szatíra” műfajában Spiró mintha nem lenne igazán jó vagy csak az én ízlésemnek nem fekszenek ezek az írások. Na mindez azért nem baj, mert szerencsére néhány ilyen igazi nagyregénnyel is előáll (tudom, ez egy átdolgozás, a korábbi, Jövevény c. könyve alapján, ismereteim szerint igen alapos átdolgozás), amelyek a magyar irodalom igazi nagyjai közé emelik őt. Spiró György nemzeti kincs.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Jó kis (nagy)regény, misztikum, szerelem, élet, halál, valamelyik előbb utóbb lekaszál… Ecohoz szokták hasonlítani, hát azért ezt egy kicsit túlzásnak érzem, kicsit light verzió, de azért csak ajánlani tudom annak, aki bírja az ilyet. Kicsit talán túlírt, most olvasom A szél árnyékát, majd beszámolok róla…

Még valami ráadásként. Az igazság az, hogy ugyan próbálok elég időt szakítani az olvasásra, de  két éves kislányom sokkal nagyobb könyvfaló nálam. Ennek köszönhetően mostanában  a következő fordulatot olvastam legtöbbször: “Anna, Peti, Gergő, anya és apa…” Szóval ez igazából felesleges megjegyzés, mert akinek van gyereke, az úgyis tudja, hogy Bartos Erika Anna Petis sorozata mekkora élmény a csöppségeknek, de ha mégis lenne kivétel, rohanni a könyvtárba, könyvesboltba! Akinek meg nincs gyereke, az előbb gyorsan csináljon magának!

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Érkezett néhány panasz, hogy túl sötét az oldal megjelenése. Kicsit színesítünk…

Egy könyv, amivel igencsak befürödtem. Pedig a fülszöveg sokat ígér, „szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is”. Ja, és nem mellesleg „az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere”. Hát, most akkor a baj vagy velem van, vagy a világgal, vagy az ajánlás túlzott erősen. Lássuk…

Hősünk, az ír ex-szabadságharcos az Ügy győzelme után érzett csömörében önkéntes száműzetést vállal egy elhagyatott, az Antarktiszhoz közeli szigeten. Már megérkezésekor baljós árnyak gyülekeznek, az előző időjárás-megfigyelő tiszt, akinek átvenné a helyét, sehol sincs, csak a közeli világítótorony őrét találják a szigeten, aki viszont semmiféle értelmes kommunikációra nem bírható. Mindennek ellenére barátunk nem tántorodik el és beköltözik a szigeten álldogáló viskóba. Úgy tervezi, hogy olvasással, gondolkodással, csendes elmélyüléssel tölti a következő egy évet, de ebből persze semmi nem lesz. Mindenesetre még annyi ideje marad, hogy visszaemlékezzen fiatalságára, az angolok által fenntartott árvaházra, ahol felnőtt és kitanulta a hajózási logisztikus szakmát, valamint mindenekelőtt későbbi nevelőapjára, aki számos bölcsességgel tette gazdagabbá őt.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Daniel Kehlmann a Világ fölmérésével nálunk is jelentős sikert aratott. Szó se róla, nem volt egy rossz könyv, meg én a magam részéről szeretem is az ilyen kalandos, jól olvasható, de azért érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is bíró könyveket, de valahogy már amikor befejeztem, éreztem, hogy nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Ma már pedig hiába is törném a fejem, semmi emlékezetes részlet nem jutna belőle eszembe. A Hírnév pont azért csábított olvasásra, mert valami könnyed, rövid de azért nem teljesen gagyi olvasnivalóra vágytam, amit buszon, metrón, villamoson is elő lehet húzni.

A műfaj eleve sokat ígér, „regény kilenc történetben”. Na ez azért nekem így utólag kicsit sántít, mert a kötet novellái nem igazán alkotnak egy nagy történetet, inkább néhol csak finom átfedések, kapcsolódási pontok, míg máshol közvetlenebb, a szereplők sorsát alapvetően befolyásoló érintkezések vannak. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt. Kezdetben azt gondoltam, hogy Kehlmann jó érzékkel írt egy könyvet, amit majd simán filmre lehet vinni, mondjuk az Ütközések vagy a 21 gramm, illetve ha a könnyedebb térfélen maradunk, akkor valamelyik lazább Robert Altman film stílusában. Aztán ahogy az ember egyre jobban belefeledkezik az olvasásba, úgy veszi észre, hogy itt sokkal többről van szó. A történetekben valami hihetetlenül jó arányban keveredik a realizmus az abszurddal és olykor a szürreálissal. Mindez kitűnően megrajzolt alakokkal, akik vagy rendelkeznek a címben szereplő hírnévvel, vagy csak vágyakoznak utána, vagy egyik se, hanem valami mellékágon szereplői lettek ennek az egésznek. A címadás ezért nekem nem is tűnik túl szerencsésnek, én végig úgy éreztem a megfelelő cím az idegenség lenne (ha nem lenne annyira szájbarágós persze…). Szembeötlő, hogy a legfőbb közös pont a szereplőkben, legyen az híres ezoterikus író, hírnévre vágyó informatikus, munkáját utáló megszállott blogger, híres színész, nem más, mint az a végtelen távolság, amely elválasztja őket saját szerepeiktől, tulajdonképpeni életüktől. Vajon miért képtelenek mind valójában megélni azt az életet, ami az övék? Ha választ nem is, nagyszerű iróniával, ötletesen megírt történeteket kapunk, ahol például a saját szerepéből kilépő, magát hasonmásnak kiadó színészről kiderül, hogy pocsék alteregó és így tovább… Miguel Auristos Blancos, a brazil ezoterikus író alakjáért pedig külön köszönet, nyilván az ilyen típusú gondolatok iránti mély elkötelezettségem miatt örültem neki annyira. Ő az, aki „a lelki nyugalomról, a belső kellemről és dimbes-dombos réteken való kószálás közben az élet értelmének kereséséről szóló könyvek szerzője”, aki éppen a „Kérdezd a kozmoszt, és az felelni fog” c. kéziraton dolgozik és akinek világszerte idézik az olyan magvas gondolatait, mint például, hogy „Válj eggyé a dolgokkal, eggyé az eggyéválással, eggyé a velük való egységeddel, eggyé a haragoddal, és ha ledobják az atombombát, akkor válj eggyé az atombombával!”.

Egyetlen kritikai észrevételem maradt, túl rövid…

Daniel Kehlmann: Hírnév (Magvető, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

A nemrégiben bemutatott film kapcsán sokat írtak erről a könyvről, amely mind hazájában, mind nemzetközi téren igen nagy sikert aratott. Jómagam megjelenésekor alaposan lemaradtam róla, ráadásul a filmet sem láttam, úgyhogy az összevetés (hasonlítgatás) a könyvvel most örvendetes módon elmarad. Örülök viszont a film kapcsán keletkezett felfokozott érdeklődésnek, mert nélküle talán sohasem olvasom el ezt a nagyszerű regényt. A történetet talán már mindenki ismeri, ezért valószínűleg nem én leszek az első, aki túl sokat árul el belőle. Michael Berg, a tizenöt éves fiú szerelmi viszonyba keveredik a nála húsz évvel idősebb Hannával. Mindez az ötvenes évek második felében, valahol egy német városban. Schlink csodálatos érzékenységgel írja meg – egyes szám, első személyben – Michaelnek az idősebb nővel való kapcsolatát, lelkének minden apró rezdülését, vívódásait, illetve a főként Hanna lakásán együtt töltött időt, amelynek egyik állandó, meghatározó eseménye az irodalmi felolvasás, amelyet a fiú tart rendszeresen kedvesének. A kapcsolat aztán egyszer csak, Michael számára is megmagyarázhatatlan hirtelenséggel véget ér, hogy aztán hét év elteltével egy bírósági tárgyalóteremben folytatódjon, ahol Hannát a második világháborúban elkövetett bűneivel szembesítik…
A történet központi eleme a múlt feldolgozása, megértése, a felelősség kérdése. Ennek ellenére a felolvasót mégsem lehet „pusztán” holokauszt regényként felcímkézni. A szerző az emberi felelősség kérdéséhez sokkal általánosabban közelít. Sokkal általánosabban, néhol filozófiai mélységekig hatolva. Michael apja, a filozófiatanár ki is fejti fiának azt a morális álláspontot, amely legfőképpen a német, kanti morálfilozófiai hagyományból építkezik. A regény mégsem válik tanmesévé, mivel Schlink látja, hogy döntéseink, cselekedeteink közel sem olyan egyszerű viszonyban állnak egymással, hogy azt egy mégoly nagyszerű teória teljes mértékben felölelhetné. Nem tudatos döntéseink (vagy éppen nem-döntéseink), viselkedésünk, vagy akár egyetlen pillantásunk is olyan események kiindulópontja lehet, amelyek elől lelkiismeretünk nem bújhat el többé. Vajon mennyiben változtatja meg Hanna felelősségét az a mélyen őrzött titok, amely alapvetően befolyásolta egyes helyzetekben döntésképességét (és amelyet most azért inkább mégse árulok el, úgyis mindenki kitalálja majd már a mű elején). Vajon Michael mennyiben felelős Hannáért, az ő sorsáért? Egyáltalán, mennyire ismerhetjük meg a másikat, cselekedeteinek mozgató rugóit, lelkét, ha úgy tetszik, illetve egyáltalán, saját magunkkal talán könnyebb helyzetben vagyunk? És ha a felelősség és bűnbánat már teljes súlyával rakódik ránk, kitől remélhetünk felmentést?
Bernhard Schlink kis terjedelemben írt egy nagy regényt. Olyat, amelyet ha leteszünk, se szabadulunk tőle sokáig. Szereplői annyira élő, hús vér emberek, hogy szinte kilépnek a könyv lapjai közül, ezért aztán problémáik, életük, vívódásaik minket sem hagynak érintetlenül.

Bernhard Schlink: A felolvasó (Helikon kiadó, 2000; Ulpius-ház, 2007, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Először is köszönet az olvasónak, aki ajánlotta ezt a könyvet, mivel magamtól nem biztos, hogy belevágtam volna. Bizonyára, hozzám hasonlóan nem segít sok olvasónak a mű kiválasztásában, hogy néhány könyvtár a „szerelem” témakörbe utalta a művet. Ezért ezúton is elnézést kérek mindazoktól, akik emiatt nem olvasták eddig a norvég írónő trilógiáját és külön bocsánatkérés azoktól, akik ezért vágtak bele…
A számomra eddig teljesen ismeretlen szerző családregényének központja egy leromló félben lévő farm, ahol Tor Neshov, a legidősebb – ötvenes éveiben járó – fiú, édesanyjával és apjával éli vidámnak egyáltalán nem nevezhető életét. Örömet számára csak disznóinak gondozása okoz. A két másik testvér már elmenekült a családi „fészekből”, Margido, a középső fiú ugyan közel maradt, de lábát évek óta nem tette be a farmra. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, amely foglalkozás kapcsán már a könyv elején lehetősége nyílik Ragdenek, hogy nyomasztásból brillírozzon egy kicsit. Ez a későbbiekben sem lesz másképp, el kell ismerni, nagyon jól csinálja. A legfiatalabb testvér, Erlend egészen Dániáig menekült, ahol meghitt kapcsolatban él egy férfival. Homoszexualitását családja és a norvég kispolgári közeg nem tolerálta volna, de ő képes volt a menekülésre, gyökereitől teljességgel elszakadva éli életét, amely a testvérek közül egyedüliként boldogsággal telített.
A trilógia cselekményének tulajdonképpeni kezdete az anya halála, amely újra összehozza a fiúkat a farmon. A fiúkat és még valakit, Torunnt, Tor harmincas éveinek vége felé járó lányát, akinek eddig létezését is homály fedte és aki a távoli Oslóból látogat el soha nem látott nagyanyja halálos ágyához. Ez az utazás nem várt fordulatot hoz életében, egyre közelebb kerül apjához, annak életéhez, ezzel együtt pedig sorsfordító választással találja magát szemben. Visszatérhet-e régi életéhez vagy gyökerestül felrúgva azt, apjával marad és felkészül a farm átvételére? Ez a dilemma végighúzódik az egész regényfolyamon, miként az a kérdés is, hogy az egymástól eltávolodott testvérek képesek lesznek-e elfogadni egymást, felülemelkedni előítéleteiken és legalább megérteni a másikat. Igazi párhuzamos világok ezek, Torunn, a városi, önálló nő, Tor, a gazda, Margido, a mélyen vallásos, egyedülálló férfi és a homoszexuális, nagyvilági, a végletekig kifinomult Erlend. Vajon ez az egymásra találás képessé teszi-e őket arra, hogy megbirkózzanak múltjukkal és azzal a régen őrzött titokkal, amely a Berlini nyárfák végén napvilágra kerül?
Minden adott tehát egy jó kis családregényhez és Ragde a legjobbat hozza ki a műfajból. Bár nincs pörgő történet, a szöveg mégis sodró lendületű, letehetetlen. Minden egyes fordulatnak súlya van, igazi feszültség vibrál a levegőben. És ami talán a legfontosabb, nincsenek előre kiszámítható válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel hőseink, identitásuk, boldogságuk keresése közben szembesülnek. Az egész regényfolyam szerencsére nem helyezhető el valamilyen optimista, pesszimista kimenetel koordináta rendszerében. A szerző tudja, hogy választásaink akkor valódi választások, ha belülről fakadnak és nem valamilyen külső megfelelés mozgatja őket. Talán pont azért olyan jó ez a trilógia, mert Ragde az összes szereplőjével rendkívül empatikus, konfliktusaikat úgy tárja elénk, hogy ő maga közben az állásfoglalás legkisebb jelét is kerüli. A sokszor nyomasztó, komor hangulat ellenére legalább annyira szórakoztató és – nem is oly ritkán – igazán felemelő élményben lehet része annak, aki kezébe veszi ezt a művet.

„A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakoztató olvasmány.”

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007)
Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008)
Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi Akadémia főtitkárának amerikai irodalmat lekicsinylő kijelentései körül. A Nobel-díjat odaítélő intézmény vezetője gyakorlatilag leírta az amerikai írókat, akik műveikben tömegkulturális divatokat majmolnak, valamint bezárkóznak saját kis (?) világukba, kirekesztve önmagukat a világ nagy irodalmi diskurzusából. Ennek központja természetesen Európa, miként a passzát szelet is köztudottan mifelénk fújják. A főtitkár úr aztán (igen helyesen) benyújtotta lemondását, amelyet nyomban el is fogadott az akadémikusok díszes testülete. Miért fontos ez? Főleg Kurt Vonnegut kapcsán, aki magát sosem tartotta valami nagyjelentőségű irodalmárnak. És mégis, már annyi név kapcsán emlegettük az irodalmi Nobel-díjat ezen a blogon, hogy nem tudom megállni, ha valaki, Vonnegut megérdemelte volna. Akkor is, ha valójában tényleg nem jelent az égvilágon semmit.
Bizony, kedves sznob irodalmárok, Vonnegut művei önmagukban a tömegkultúra részei, tehát neki még majmolni sem kellett! Egyszerűen csak íróként olyan népszerűségre tett szert, mint kortársai közül kevesen (na jó, ne köntörfalazzunk, SENKI). Nem hiszem, hogy a következő évtizedekben lesz olyan író, akinek a halálát annyian fogják megsiratni, mint két évvel ezelőtt az Övét. Főleg az én, most harmincas éveiben járó generációm tagjai közül. Sokan az Ő művein nőttünk fel és talán olvasóvá sem váltunk volna soha nélküle. És igen, bizony felnőtt fejjel is megmaradt sokak kedvence, bármennyire is tartott attól, hogy csak fiatalok olvassák. De miért is? Talán azért, mert összes könyvéből áradt az a leginkább fiatalokra jellemző „naivitás”, amely nem hajlandó beletörődni a világ szörnyűségeibe, igazságtalanságaiba. Kurt Vonnegut nyolcvan évesen is fiatal volt. Sikeresen kerülte el a felnőtt lét „bölcsessége”, amely legtöbbször persze csak közöny, beletörődés. Valahogy sajnos rajta maradt ez a „fekete humor mestere” címke, amely talán pont a lényeget fedi el. A sötét látásmód, az irónia és az olykor rá jellemző keserűség mögött mindig ott van az egyes ember, illetve az emberiség jövője iránt érzett aggodalom. Igazi humanista volt, akinek életműve talán (persze nagyon csak talán) javított valamit a világ folyásán. Hány író mondhatja ezt el magáról manapság?
No akkor pár szót a könyvről, magáról is. Ördögcsapda címen egy olyan válogatás jelent most meg Mark Vonnegut gondozásában, amelyben eddig ki nem adott írásokat olvashatunk. Nyílván nem véletlenül, gondolhatjuk. Igen, talán tényleg nem ebben a könyvben fogjuk megtalálni Vonnegut legjobb írásait, de nekem például sokkal jobban tetszett, mint a szintén „elszórt” írásokból összeállított eddigi kötetek. A könyv javát háborús történetek adják, leginkább a porig bombázott Drezdában játszódók. Kiegészítések az ötös számú vágóhídhoz, megannyi rekviem egy értelmetlen pusztítás áldozataiért. Van itt aztán levél a családhoz, még Európából, napokkal a háború végét követően. Vonnegut stílusa már itt is döbbenetesen erőteljes és magával ragadó. És van itt még sok, rövid írás, egyik-másik egészen zseniális. Olyan írások, amelyek elolvasására elég pár perc, de amelyek emléke még napokig kísért. Olyan írások, amelyekért olvasni érdemes. Köszönet érte!

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda (Maecenas, cop. 2009.)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én még a világon sem voltam, ezek a szerzemények mégis sokat jelentenek nekem. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején sok korombeli fiatallal együtt ezen dalok segítségével is sikerült jobban megértenem – vagy pontosabban fogalmazva megízlelnem – azt a kort, amit éppen magunk mögött hagyni próbáltunk. Mégsem pusztán múltról, nosztalgiáról van szó, mivel Cseh Tamással és zenéjével nem történt meg az, hogy a történelmi változások után érvényüket, aktualitásukat vesztették volna. Pedig sok zenész, előadó nem találta ekkor a helyét, mert a letűnt rendszerrel együtt azt a viszonyítási pontot is elveszítették, amelyhez képest (szemben) meghatározták magukat. Miért nem igaz ez ezekre a szerzeményekre? Talán leginkább azért, mert ezek a dalok nem valami ellen születtek. Nem világot váltottak meg, hanem – ha egy sajátos korban is – de az élhető élet lehetőségéről, boldogsággal és fájdalommal átszőtt mindennapjairól meséltek. A nagybetűs élet csupa apró-cseprő, néha jelentéktelennek tűnő pillanatáról, amelyek aztán mégis létünk valódi értelmét adják. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »