Brunelleschi kupolája – Ross King
Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik már megmászták azt a 463 lépcsőfokot, amely a firenzei dóm kupolájának tetejére vezet. Egész életre szóló, lenyűgöző élményben lehetett részem, ezért hát egy pillanatra sem volt kétséges, hogy Ross Kingnek a dóm, ezen belül leginkább a kupola építéséről szóló könyvét el kell olvasnom. Már csak azért is, mert a szerző ezelőtt sem volt ismeretlen számomra, egy igen izgalmas történelmi krimijéről, az Ex Libris-ről nagyon kellemes emlékeim maradtak. (Enyhén Umberto Eco stílusában megírt nyomozás egy kézirat után a XVII. századi Angliában, szintén csak ajánlható olvasmány.) Szóval minden adott ahhoz, hogy egy kitűnő stílusú szöveg segítségével tudhassunk meg többet erről a páratlan építészeti csodáról és annak megalkotójáról.
1418-ban Firenze központi terén ott állt az évszázadok óta megálmodott új templom, egyetlen kis szépséghibával, a roppant teret lezáró kupola helyén tátongó, több, mint 44 méter átmérőjű lyukkal. Ekkora boltozatot – főleg ha a szédítő, 100 méter feletti magasságot is beszámítjuk – soha senki nem épített még és soha senki nem is fog ezután, egészen a XX. századig. A tervnek csak egy szépséghibája maradt, senki nem tudta, hogy lehetséges-e megépíteni és ha igen, hogyan? A megoldás? Mi lehet más, mint egy pályázat kiírása. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »
Egy regény, amelyet nehéz beskatulyázni, és amely (többek között) ettől is olyan jó. Egy klasszikus kelet-európai írás, na persze nem szigorúan földrajzi értelemben. Kapunk egy kis ízelítőt a lengyel kilencvenes évek – mégoly ismerős – világából, hogy aztán a nem kevésbé ismerős nyolcvanas években találjuk magunkat. A szereplők, élethelyzeteik, problémamegoldási (vagy kikerülési) módszereik is mintha a mieink lennének, szóval újra csak a jó Kelet-Európa (nagyon nem földrajzi értelemben). A könyv feléig mintha egy Kundera regényt olvasnánk, a régebbiek közül. Bevallom, nekem már ez is elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. Pedig ekkor a java még hátravan. A hétköznapi történet folyásában egyre több zavaró, oda nem illő elem jelenik meg, hogy aztán teljesen megforduljon velünk a világ. Legyen elég annyi, hogy a sci-fi kedvelői sem fognak csalódni, ha kezükbe veszik ezt a könyvet, amely az identitás problémáját körüljáró filozófiai kalandregényként is megállja a helyét. És hogy valójában miről is szól a könyv? Ez az, amiről – könyvajánlótól teljesen szokatlan módon – most egy sort sem szeretnék írni. Sőt! Ha rám hallgatnak, elmennek a legközelebbi könyvtárba, ahol ki tudják kölcsönözni, aztán leveszik a borítót (amit remélhetőleg nem ragasztottak a könyvre) és még a fülszöveget sem olvassák el. Ha rám hallgatnak… Miért tennék ezt? Higgyék el, kult-gyanús alkotással van dolgunk, egy nagyon nem mindennapi olvasmánnyal, amely után bennem csak egy egészen kis hiányérzet maradt. A szerző, az elbeszélő személyének gyakori változtatásával néha kissé mintha hűtlen maradna néhány (na jó, leginkább egy, időrendben az első) szereplőjéhez. Persze ez sem öncélú, a regény szerkezetéből adódik, amely pedig szorosan összefügg a tartalommal. Szóval lehet, hogy a kákán is csomót… Kultusz könyv? Tegyenek egy próbát, megéri!
