Könyvtárosok könyves blogja

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

“Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén.”

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt: Thomas Bernhard: Díjaim. Azokról a díjakról, amiket átvett! A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.

Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellett a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.

Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhard!

A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.

Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.

Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.

Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.

Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.

Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Nemrég egy másik könyves blogon kialakult egy kis pengeváltás Brusselmans könyve kapcsán. (Férfikönyv, olvashatatlan baromság – így a nők; zseniális, humoros, kihagyhatatlan – így a férfiak) Ezért aztán leemeltem a polcról és újra elolvastam, már sokadszor, hogy billentyűzetre hányhassam a benyomásaimat.

„- A szorongás velemszületett – dünnyögte -, minden tünet felfedezhető: bambulás, csillagok megjelenése, remegés, dünnyögés, kiszáradt száj, szívzörejek, izzadás, tünetek felsorolása. Szorongás, szorongás, szorongás. De egy pszichoanalízis hét évig tart, és egész kis vagyonba kerül.
Megadta, csak úgy magának, a vagyon méreteit, azáltal, hogy a két kézfejét bizonyos távolságra tartotta egymástól.
Addig állítgatta a kézfejeit, míg eltalálta a tökéletesen pontos távolságot. A mérésnek Louis szerint pontosnak kell lennie, különben nincs semmi értelme.” (Wekerle Szabolcs fordítása)

Hát nem zseniális?

Herman Brusselmans: A férfi, aki munkát talált (Jelenkor, 1997)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as, 90-es évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) – Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) – A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) – A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) – Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) – Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) – Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) – A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You’re Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

Thomas Bernhard mára egyértelműen a XX. század irodalmának megkerülhetetlen alkotójává lett. Minőségre és terjedelemre is jelentős életművet hagyott maga után, aminek most már nagy része magyarul is hozzáférhető. Azért az jellemző, hogy a magyar fordítások nagy része T.B. halála és botrányt kavart végrendelete után jelent meg, holott Ausztria nem a világ másik fele és a német nem egy kis nyelv. Az ominózus végrendeletben T.B. megtiltotta, hogy műveit Ausztriában újra kiadják, színműveit osztrák színpadon eljátsszák. Hogy miért ez a nagy harag a hazájával szemben? Többek között erre ad választ önéletrajzi sorozata.
A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.
Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet – gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.
A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. Dr. Manhattan* egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált. De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach**, akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the wathers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy mocskos, kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba*** és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

A FSZEK néhány könyvtárában kölcsönözhető

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni – véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Egy idős férfi áll az ablaknál, elmerülten nézi a téli tájat, miközben felidézi apja alakját, akire jól emlékszik, de arra nem, hogy milyen nap van és hány óra.
Maarten szellemi leépülése viharos gyorsasággal zajlik, hiába próbálja letagadni. Ő maga meséli el a történetet, szinte hihetetlen pontossággal ábrázolva a szétcsúszás folyamatát. Tudatánál van, de „nincs jelen”, elveszik, eltéved – egyelőre még csak képletesen. Emlékei összekeverednek a valósággal, egymásra vetülnek. Zárkózott lesz, bátortalan, már a mindennapi tennivalók is gondot okoznak neki, félni kezd az idegenné váló világtól.
Már évek óta nyugdíjas, egy reggel mégis munkába indul és végül betör egy nyaralóba. Felesége orvoshoz viszi, de egyre romlik az állapota. Már nem lehet magára hagyni, „átcsúszik a gyermeki státusba”*. Egyik pillanatról a másikra vált élete idősíkjai között, de amikor a jelenben van tisztán látja állapotát. „Feldarabolódom belül.” – mondja.
Bernlef** megrázó és elgondolkodtató könyvet írt egy ember széthullásáról. Nagy szavak nélkül, a hétköznapi történéseken keresztül mutatja meg a tragédiát, és hívja fel figyelmünket a birtokunkban levő nagy kincsre, tiszta tudatunkra.* Szerintem remekmű!

* Buda Béla előszavából
**A Bernlef Hendrik Jan Marsman holland író, költő, fordító egyik álneve. Az „igazi” Bernlef 8. századi fríz költő volt, a germán világ első névről ismert poétája, akinek művei sajnos nem maradtak fenn. A regény a Gondolat kiadó Akcentusok című, holland irodalmat bemutató sorozatában jelent meg, Wekerle Szabolcs kiváló fordításában, Buda Béla elő-, illetve Gera Judit utószavával.

Bernlef: Agyrémek (Gondolat Kiadó, 2008)
A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető