Könyvtárosok könyves blogja

A szerző korábban csak gyerekeknek írt, ezért a regényéért is az év gyerekkönyve díjjal tüntették ki Angliában, de ez nem igazán gyerekeknek szóló mű.
A regény a 15 éves autista Christopher hétköznapjait meséli el, ami nekünk, egészséges embereknek, igen kalandosnak tűnnek. A fiú matematikai zseni, fotografikus memóriával, kórosan képtelen hazudni. Nem képes felismerni és megérteni a boldog vagy szomorú arckifejezéseket, nem érti a metaforákat, a vicceket. Szereti a tényeket, a listákat, ha minden ugyanúgy zajlik, mint máskor. Fél az idegenektől és az új helyektől, viszolyog a tömegtől és az új információktól, nem bírja, ha valaki megérinti. Bizonyos színeket nem bír elviselni, mások pedig jót jelentenek számára. Tele van a könyv még hasonlóan sajátos szokások leírásával, amelyek bezárják Christophert abba a szűk világba, amelyben él. Ezek néha nevetségesek, máskor szívszorítóan drámaiak, különösen, ha egyikben-másikban felismerjük saját félelmeinket.
Nem tudom, hogy a szerzőt mi késztette a könyv megírására, van-e személyes érintettsége. Ha nincs, akkor sokat kellett kutatnia a témában, hogy úgy tudja megírni, mintha maga is autista lenne. Hogy a fiút nevelő apát ilyen megértéssel tudja ábrázolni, akkor is, amikor teljes szívével szereti, és akkor is, amikor gyarló emberként türelmét veszti, és ingerült lesz a fiával.
A könyv végén Christopher optimistán tekint a jövőbe, tudósnak készül, csak remélhetjük, hogy sikerülni fog neki.

Egy fiatal házaspárról szól a regény, alig harminc évesek, két gyerekkel, s akiknek máris cél nélkülivé vált az életük. Az ’50-es évek Amerikájában vagyunk. A feleség színésznői álmait adta fel, az egyetemet végzett férj, érdektelen irodai munkát végez, ha végez egyáltalán, kollégáihoz hasonlóan megtanulta úgy eltölteni a napjait, hogy csak tetteti a munkavégzést. Ha nincs kedve, és általában nincs, nem csinál semmit egész nap, csak a látszatra ügyel. Fiatal házasok még, de már évek óta alig van mondandójuk egymásnak, házasságuk tele van feszültségekkel, napjaikat veszekedéssel töltik, képtelenek egymással megbeszélni a problémáikat. Kétségbeesetten próbálnak különbözni lakóparki szomszédaiktól, mert nagyon jól látják életük unalmát, sivárságát, de közben már nem is különböznek tőlük. Egyedül a szomszédék őrült fiának társaságában tudnak felszabadultan és őszintén beszélgetni, aki talán nem is őrült, csak szókimondásával, lázadó életformájával nem illik bele a kertvárosi lakosok konvencionális életébe. Furcsa módon a két gyerek alig jut szerephez a könyvben, éppen csak megemlítődnek, hogy vannak, mintha a szerző nem tudná őket beilleszteni a házaspár életébe. Sem az apa, sem az anya részéről nem érzünk semmiféle kötődést hozzájuk.

Egy nagy veszekedés után a feleség kitalálja, hogy települjenek át Párizsba, hogy életüket gyökeresen meg tudják változtatni. Nem eredeti ötlet, szomszédaik ugyanezzel próbálkoztak, amikor az ország más részéból a keleti partra költöztek, szintén abban a reményben, hogy gazdagabb, boldogabb élet vár rájuk, ami láthatóan nem következett be. A párizsi költözés tervezgetése átmenetileg békét hoz a házasságukba, újra beszélnek, és ez a beszéd arról szól, hogy újrakezdett életükben jobb emberek lesznek, és eldöntik végre azt is, hogy mihez kezdenek az életükkel. Ám az új élet tervezése közben két váratlan esemény is történik, ami miatt elvetik a költözés gondolatát, reményeik szerint csak néhány évre, de érezhető, hogy ez csak kifogás, inkább az igazi elszántság hiányzik.

A könyv eredeti kiadása1961-ben jelent meg, egy kicsit későn fordították le, feltételezem, ha nem filmesítik meg, és így nem lehet a borítóra tenni Kate Winslet és Leonardo DiCaprio fényképét, még mindig nem került volna sor a kiadására. Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzetéhez hasonlóan mára már elavult érzésvilágot, gondolatokat közvetít. Az amerikai kertvárosi, a nagyvárosba dolgozni ingázó férjek, életüket a háztartásnak szentelő feleségek kiürült életéről frissebb és jobb könyveket is olvashattunk már azóta /pl.Updike/. Ahogy elavultnak érzem Lessing könyvét az ötvenes – hatvanas évekbeli nők helyzetéről, vagy unalmas fejtegetéseit a nyugati kommunistákról, nem beszélve a homofóbiájáról, ugyanúgy idejétmúlt ez a könyv is. Hasonló témával foglalkozó, igazán nagy könyvek olvasása közben nincs ilyen érzése az olvasónak, hiába változott meg azóta a felfogásunk a házasságról /pl. Tolsztoj: Anna Karenina , Flaubert: Bovaryné/. Ennek ellenére nem tartom tehetségtelennek a szerzőt, jó a stílusa, ezért volt türelmem elolvasni az aprólékos leírásokat, a szereplők részletes analizálását, amit érzelmek nélkül, tárgyilagos stílusban olvashatunk. De annak, aki a borító alapján választja a könyvet csalódást fog okozni, nem azt kapja, amit a külső sugall.

Nem szoktam gazdasági szakirodalmat olvasni, valaki ajánlotta ezt a könyvet, miután meghallgatta, hogy mennyire kedvelem az internetet, hogyan hiszem, hogy megváltoztatta a világot, és ez a folyamat még korántsem ért véget. Most következik az a korszak, amikor a technológia átalakítja az életet, a társadalmat és az üzletet minden tekintetben.
A könyv a globalizációval foglalkozik, amit három szakaszra oszt a szerző, ebből az utolsó szakasz a 2000 óta tartó évek, amikor is kiépült világszerte az optikai szálak hálózata, ami lehetővé tette a Föld „kilapulását”, vagyis bárhol éljen az ember egyenlő eséllyel kapcsolódhasson be munkájával, szaktudásával a világ gazdasági életébe, anélkül, hogy el kellene hagynia az otthonát. Az azonos szaktudású emberek már nemcsak a saját kollégájukkal versenyeznek, hanem a Földön bárhol élő kollégáikkal is. A műszaki lehetőségek olyan együttműködést tettek elérhetővé, amely a munkát függetlenítette a földrajzi helytől. Ezért indult meg -elsősorban Indiában és Kínában- a hihetetlenül gyors gazdasági fejlődés. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »