Könyvtárosok könyves blogja

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon - ”

Az agnosztikus Camus (Közöny, Pestis, Bukás, Sziszüphosz mítosza) és a katolikus Pilinszky „vitája” nem minden tanulság nélküli; de én inkább olvasok verseket. Az Oktogonnál összefutottam Miskin herceggel, ő ajánlotta:

„Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedül az maradt,

hogy üdvödet keressem.” – látod, ezt nekem írta – mondta, és futott tovább, csak a költők és a lúzerek olvasnak verseket, és jött Ady:

„Végül mindig Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanul és jelentés nélkül,

és mindenkinél boldogabban.” – citálta és proklamálta véreres szemekkel, és áhítattal.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Mikael Niemi: Popzene Vittulából

Hasznos dolog más népek életével megismerkedni, mert lehetőséget teremt az összehasonlításra: miben hasonlítanak ránk, és miben különböznek, különbek-e nálunk, vagy mi vagyunk magasabbrendűek, és ez segíthet itt, a Kárpát-medence közepén, a magyar hivatástudat beteljesítésében. Ezért is örülök, hogy kezembe került ez a könyv, melyre kamill_kopke és bagabo hívta fel a figyelmemet. (Róluk kevesen tudják, hogy testvérek, és egy alföldi kis faluból, Jászkarajenőről kerültek fel Budapestre. Először Kamill, aki az ELTE-n magyar-könyvtár szakot végezte, és ezzel párhuzamosan művészettörténetet tanult, de nem innen ismertem. A kilencvenes évek elején Kőbányán, a Fekete Lyuk nevű elhíresült intézményben voltam koncertszervező, és ott találkoztunk, mert ő egy női punkzenekarban basszusgitározott. Ma is előttem van, ahogy fekete bőrszerelésben, hollófekete hajával ott áll a színpadon, és tépi a húrokat. Bagabo pár évvel később jött a nővére után, őt elsőre nem vették fel filozófia szakra, ezért a BKV Észak-Pesti Üzemegységénél, a 12-es és 14-es viszonylatokon járatvezető villamosvezetőként dolgozott. Vele is sűrűn találkoztam, mert akkor már az újpesti végállomásnál és járatfordítónál voltam forgalomirányító – mindig is szerettem szervezni a dolgokat. A melegedőben gyakran láttam, amint csillogó szemüvege mögé bújva belemerül valami vastag könyv olvasásába, és tudtam, hogy ez a kölyök még sokra viszi.)

Visszatérve az ajánlandó könyvre, elég döcögősen kezdődik. (Olyannyira, hogy bosszúból ismertetőm első változatában kamill_kopkét még mint függetleített KISZ titkárt, bagabot pedig mint BKV ellenőrt mutattam be! Ezen aztán finomítottam.) Szóval az első fejezetben megismerkedhetünk a könyv írójával, aki Erich Kastner Repülő osztály c. regényét idézve a havas ormok látványából és ízéből meríti az ihletet. A hó az fontos, hisz messzi északi tájakra jutunk el, Svédország egy kis finn nyelvű falujába. Az itt élő emberek végtelenül elmaradottak voltak, az életük csak munkából, ivászatból és verekedésből állt. Én büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, hisz az általam olvasott könyvekben Magyarország ennél sokkal pozitívabb színben van feltüntetve. A svédországi finnek nagyon primitív népség voltak, például olyan keveset beszéltek, hogy a gyerekeik a rádióból tanultak meg beszélni. Én mindig is tudtam, hogy a finn-magyar rokonság az csak kitaláció, mi Attila hunjainak dicső leszármazottjai vagyunk. A finnek primitívségének további bizonyítéka, ahogy a gyermekeik az iskolában viselkedtek. Ez annyira felháborított, hogy a vonatkozó részt ki is másoltam:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Cees Nooteboom: Mindenszentek

Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok egy könyvet, a részemmé válik. Ha elolvasol egy könyvet, a részeddé válik. Ha ugyanazokat a könyveket olvassuk, hasonlítani fogunk egymásra. Vigyázz, én egy agresszív mém vagyok, az a célom, hogy manipuláljalak!) Persze, nem is lehet minden könyvet elolvasni, még a Könyvtárosok könyves blogján ajánlottak közül sem, hisz kevés az időnk, és az új és érdekes könyveket úgyis mindig a könyvtáros, a könyvtáros szerelme, a könyvtáros barátja, a könyvtáros üzletfele kapja meg először, másodszor, sokadszor. (Nincs a teremtésben nyertes, csak a könyvtáros.)

Továbbszűkítve a kört: nem kell minden könyvajánlót elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek c. regényének fülszövege például elmeséli a mű cselekményét, és ezzel én nem értek egyet. Miért olvassam el azt a könyvet, amelyről már eleve tudom: A főhős, Arthur Daane holland filmrendező, Berlinben megismerkedik Elikkel, egy holland „berber” lánnyal, aki a XII. századi ibériai Leon királyság uralkodónőjéről írja a szakdolgozatát; talányos románc alakul ki közöttük, mely Spanyolországban, a madridi levéltárban zárul, s a szakítást követően Daane-t útonállók támadják meg, leütik, kómába kerül, majd barátai körében tér magához, akik lelket öntenek belé, s a szerelemben, történelemben és történetmondásban csalódott férfi rezignáltan, de mégis nyitottan az új kihívásokra, indul haza, Hollandia felé? A fülszöveg szerzője talán úgy gondolta, hogy ebben a regényben a cselekmény másodlagos. Nem tudom. „Egy ember” adta a kezembe a könyvet, s a régi ismeretségre való tekintettel nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. (Én hiszek egy emberben, a könyvtáros különben is bizalmi állást tölt be, kicsit olyan, mint a pap, közvetíti az igét, de szerencsére nem kell meghallgatni a prédikációit.)

Elolvastam egyszer, aztán amint befejeztem, elkezdtem újra. Másodszor is tetszett, tehát nem tévedtem. Hegel, Nietzsche, Heidegger filozófiájáról, a németek II. világháborús és újraegyesítési komplexusairól, a történelem megközelíthetőségéről és értelmezéséről, az idő relatív voltáról – hiányáról és megállíthatóságáról, rögzítéséről és elvesztéséről, az emlékezés gyógyíthatatlan sebeiről olvastam egy nagyszerű könyvet. Különösen élveztem az angyalok közbeékelt kommentárjait – ezek az angyalok egyszerre idézték bennem Rilke Duinoi elégiáit és Wim Wenderstől a Der Himmel über Berlint. Az angyalok látják a múlt és jelen teljességét, mind azt, amit az emberek gondolnak és tesznek, de a cselekvésből ki vannak zárva, és így ideális ellenpontjai a történelem és az idő titkait kutató-cselekvő embereknek.

Arthur Daane, a főszereplő, Hemingway: Szigetek az áramlatban c. regénye főhősének, Thomas Hudsonnek a kissé autista reinkarnációja. Az a mániája, hogy a lét megragadásának megfelelő eszköze a dokumentumfilm, amely nem történetet, fikciókat, hanem a hétköznapi valóság észrevétlen monotóniáját rögzítve az időről, az időbe vetett emberről tud elmondani valami lényegeset. Thomas Hudson tipikus amerikai hős volt, aki a magánya miatt érzett szenvedését a fegyelmezett, férfias élet külsőségeivel küzdötte le, de a fiai elvesztése után csak a hősies halált választhatta. Arthur Daane, a XX. század végi dekadens európai értelmiségi, a családja halála miatti kínjait esztétizálja, létértelmezéssé ideologizálja, – cselekvés és beszéd helyett rögzít és hallgat. Gondolatai – melyeket az olvasó épp úgy megismerhet, mintha maga is angyal volna – arról árulkodnak, hogy tettei csupán pótcselekvések, és a szeretetvágya a legelső lehetséges pillanatban belehajtja egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba.

A másik főszereplő, Elik Oranje, alakja kevésbé kidolgozott, motivációi direktebbek és sematikusabbak, egy női író biztosan többet is ki tudott volna hozni belőle.

A könyv legérdekesebb figurái nem a főszereplők, hanem Arthur Daane barátai, Victor a holland festő, és Arno, a német filozófus. Az ő gondolataik, filozófiai eszmefuttatásaik az ezredforduló Berlinjének egy különösen érdekes szellemi vonulatát mutatják be.

Összegezve: Cees Nooteboom Mindenszentek c. műve kissé belterjes, alapvetően filozófiai irányultságú regény, amely nekem ugyan tetszett, de másoknak inkább nem ajánlanam – az elvontsága miatt. Olvassunk inkább lektűrt, pornót, női regényt , azok sokkal szórakoztatóbbak. Azoknak, akiknek még nem sikerült elriasztanom, következzen egy rövid részlet:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

(Leegyszerűsítés)

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor élj Bimini szigetén, a Golf áramlat partján! Délelőtt fess tájképeket arról, ahogy a végtelen óceán és a végtelen égbolt összeér; délután hajózz ki a tengerre halászni, és küzdjél meg a nagy hallal; és este, a halászfalu kocsmájában, szedjél fel amerikai turista lányokat, akik szépek és egészséges gondolkodásúak! Nekik majd TE leszel az egzotikus kaland.

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor legyél Demján Sándor, gyűjtsél – arcod verejtékével – milliárdokat, és jótékonykodjál és adományozz díjakat! Légy Magyarország elitjének része, és póker sikereid is bekerülnek a médiába, igazolva nagyságodat.

Rüdriger Safranski nem így gondolja. Rüdriger Safranski 1945-ben született, tehát már öreg, német, és filozófus. Mit lehet várni tőle? Esszét a gonoszról és a szabadságról, német alapossággal megírt filozófia történetet – Schopenhauerre, Nietzschere és Heideggerre kihegyezve, Hitler történeti szerepének elemzését, német önvizsgálatot és bűntudatot. Nekem ugyan a szabadságot a rockandroll jelenti, és a gonoszról, angyalról, ördögről Jim Morrison és Nick Cave jut az eszembe, de azért ezt a könyvet is elolvastam. Megvallom őszintén, időnként unatkoztam – ilyenkor ásítozom, grimaszokat vágok, meg a fülemet gyűrögetem, hogy el ne aludjak, és nem vagyok valami esztétikus látvány – viszont nagyon sok érdekeset is olvastam, főleg Szent Ágostonról, Kantról és Goetheről, akik igazán okos fickók voltak.

Safranski 330 oldalon végig rohan a világ és az ember történelmén, az ősrobbanástól és a teremtéstől kezdve a globalizációig, és az ember és a gonosz összefüggéseit kutatja. Az alaptétele az – és ebben egyet értünk – hogy az ember szabad, és ezért van lehetősége a gonosz megtapasztalására és átélésére; és ez a gonosz vagy az emberben rejtőzik, a tudata mélyén (Freud), vagy a világ végtelen üres közönyében (Sartre). Vagy-vagy, mondta Kirkegaard, de róla nincs szó, vagy csak alig. Amiben nem értünk egyet, az számosabb, vagy inkább fontosabb. Safranski szerint a felvilágosodásban gyökerező materialista tudomány vette el az ember hitét véglegesen Istentől, szenttől, transzcendenstől, etikustól, normálistól, stb. Nem így mondja, de én azt gondolom, hogy ő ezt gondolja, mondja. Ez az én interpretációm, az ő interrpetációjáról. (Narratív struktúra!) Ha nem hiszitek, járjatok utána! Safranski vallásos, és azt gondolja, hogy a nem vallásosak a GONOSZ szálláscsinálói. Safranski nagyon intelligens, és nem beszél nyíltan, de azért ezt lehet látni. Safranski öreg, mert már megtalálta a GONOSZt, és küzdeni akar ellene. Amíg fiatal volt, addig nevetett azokon, akik megtalálták a GONOSZt, sőt, még most is nevet azokon, akik más GONOSZt találtak meg, mint ő, de már nem keres, hanem harcol. No, nem baj. A rockandroll az szabadság, és ha angyallal, vagy ördöggel akarok találkozni, ott van nekem a mozi, pl. Coppola és Wenders, nem kell Safranskit olvasnom.

Kérdések a kommentelőkhőz:

1. Van Isten?
2. Mi az élet értelme? (A 42 nem jó válasz!)
3. Mi a szabadság?
4. Mi a gonosz?
5. Hallgassunk együtt valamikor és valahol rockandrollt?

Rüdriger Safranski: A GONOSZ avagy a szabadság drámája

Európa Könyvkiadó, 1999

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Azok kedvéért, akik még nem ismerik, a sztorit nem mesélem el, bár Saramago rögtön az első fejezetben lelövi a poént, és egy festmény meglehetősen körülményes leírása közben elárulja a címszereplő halálát, – ez a leírás valami olyan hermeneutikai izé, amely megkérdőjelezi a történet egyetlen lehetséges értelmezését és talán a szerző nézőpontjának bizonytalanságát volna hivatott bemutatni – szerintem elhagyható, kezdjétek rögtön a 18. oldalon! Legyen elég annyi, hogy a Monty Python kommandó Brian élete című filmjének egyik mellékszereplőjéről szól a mese, és tele van vicces jelenetekkel, például amikor Mária és József vitázik az ördög ajándékán, s melynek végén a mai korba is könnyen átültethető tanításhoz juthatunk: „József, akárcsak bármely más, abban a korban és azon a tájon élő férfi igen helyénvalónak fogadta el azt a tanítást, amely szerint az a legbölcsebb férfi, aki a legjobban képes ellenállni az asszonyi furfangnak és cselvetésnek. A bölcs ember keveset beszél a nőkkel, és még kevesebbet hallgatja őket, ha nem felejtette el Josephat ben Johanan rabbi intéseit, akinek okos szavai fölülmúlták mindenki másnak a bölcsességét, A férfitól halála óráján számon kérik mindazon felesleges beszélgetéseket, amelyeket a feleségével folytatott.”

Egy másik megközelítés szerint, mely a magyar irodalom egyik nagyasszonyának, Jókai Annának a sajátja – s ezen eltérő megközelítés nem a nők és férfiak ellentmondásos viszonyára, hanem inkább Saramago regénye egyik kulcsfigurájának, konkrétan Istennek, és az ő művének a megítélésére vonatkozik – a Jézus Krisztus evangéliuma a bal lator műve. Persze csak képletesen, hiszen a bal lator – mint az köztudomású – nem tért meg a kereszten, és meghalt, és a lelke elkárhozott, és így fel nem támadhatott, tehát ezt a könyvet igazából mégis Saramago írta, csak rajta keresztül nyilvánul meg a gonosz, mely „fekete zsenialitással pöttyözé be a fejletlen tudatot”. (Lásd a nagyasszony akadémiai előadását, amely még egyéb bölcsességeket is rejt…)

Ezt a vitát itt most nem dönteném el – hogy inkább a Monty Python, vagy a bal lator a Saramago igazi rokona és szellemi tettestársa – hívő keresztények e könyvet ne vegyék kezükbe, az ateistáknak meg inkább Richard Dawkins Isteni téveszme című okfejtését ajánlanám – ez a regény tele van filozófiai bakugrásokkal, s talán valóban igaztalanul vádolja Istent (aki van, vagy nincs), az emberek által elkövetett bűnökkel.

Azért ez jó könyv, saját olvasatom szerint édes-keserű mese emberekről, akik eredendően tiszták, és mégis vétkeznek, jók, akik szeretnek, és csak élni akarnak, de mégis a halálnak adatnak. Megrendítő Jézus földi apjának, Józsefnek a sorsa, aki bűntudattól gyötörve rátalál a megtisztulás útjára, s jutalmát az értelmetlen halálában nyeri el; szépséges Jézus és Magdalai Mária szerelme, mely a hazug erkölcsök sötétjét fénylő sugárként világítja át; és igazán gondolatébresztő az Isten, az ördög és Jézus tárgyalása az ember jövőjéről a Genázeret tavon.

Saramago stílusa teljesen egyéni, a burjánzó mondatok – egyszerre rejtve iróniát és szeretetet – örvényként szívják magukba az olvasót, aki észre sem veszi, hogy a lent és a fent, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis végletesen összekeveredett. Az előítéletek és a gátlások lefoszlanak, és az ítélkezésben nem segíthet más, csak saját értelmünk fénye és szívünk melege. Inkább sírni lehet ezen a könyvön, mint nevetni, de felejthetetlen élménnyel lesz gazdagabb az, aki elolvassa. Befejezésül következzen egy hosszabb idézet. Vigyázat, szomorú!

„Amikor Betániába értek, látták, hogy a kapukban megjelenő falusiak sajnálkozva és szomorúan nézik őket, de ezt természetesnek vették, mert eléggé megviselt állapotban tértek vissza a küzdelemből. Azonban hamarosan rájöttek ennek az igazi okára, amikor bekanyarodtak abba az utcába, ahol Lázár lakott, azonnal látták, hogy valami baj történt. Jézus mindenkit megelőzve rohant, bement az udvarba, ahol gyászos arcú emberek nyitottak utat előtte, hogy továbbmehessen, belülről sírás és jajveszékelés hallatszott, Jaj, kedves testvérem, Ez Márta hangja volt, Jaj, kedves testvérem, ez Máriáé. A földön, egy gyékényre fektetve meglátta Lázárt, mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna, karba fonva a keze, de nem aludt, nem, halott volt, csaknem egész életében féltek, hogy a szíve felmondja a szolgálatot, azután meggyógyult, és ezt egész Betánia tanúsíthatta, most pedig meghalt, egyenlőre olyan nyugalmasan fekszik, mintha márványból volna, érintetlen, mintha örökkönvaló volna, de halott testének mélyéről nemsokára a felszínre tör a rothadás, hogy még elviselhetetlenebbé tegye az élők szorongását és félelmét. Jézus, mintha elvágták volna a térdizületét, térdre hullott és kétségbeesetten zokogott, Hogy történt, hogy történt, amikor valami helyrehozhatatlan dologgal szembesülünk, mindig először az jut az eszünkbe, hogy megkérdezzünk másokat, hogy történt, micsoda kétségbeesett és haszontalan módja annak, hogy elodázzuk azt a pillanatot, amelyben szembesülnünk kell az igazsággal, meg akarjuk tudni, hogy történt, mintha a halál helyébe még odatehetnénk az életet, a volt helyébe a meglehetet. Márta csillapíthatatlan és keserű zokogása mélyéről azt mondta Jézusnak, Ha itt lettél volna, a fivéremnek nem kellett volna meghalnia, de tudom, hogy amit csak kérsz Istentől, megadja neked, ahogy visszaadta általad a vakok látását, a leprások tisztaságát, a némák hangját, és megtette mindazt a többi csodát, amelyek az akaratodban rejtőznek, és a szavadat várják. Jézus azt mondta, A fivéred feltámadhat, amire Márta azt felelte, Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon, a feltámadáskor. Jézus felállt, érezte, hogy valami végtelen erő ragadja magával a lelkét, ebben a nagyszerű órában bármit megtudott volna tenni, el tudott volna végezni, ki tudta volna űzni a halált ebből a testből, vissza tudta volna hozni belé a teljes létezést, a teljes lényt, a szót, a mozdulatot, a nevetést és a könnyet is, de nem a fájdalom könnyét, elmondhatta, Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha halott is, életre kel, és megkérdezhette volna Mártát, Hiszel ebben, és az asszony így válaszolt volna, Igen, hiszem, hogy Isten fia vagy, akinek el kellett jönnie erre a világra, és ha így történt, minden szükséges dolog a rendelkezésedre áll és készen van, az erő és a hatalom meg az akarat, hogy használni tudd, csak az kellene, hogy Jézus nézze a testet, amelyet már elhagyott a lélek, kinyújtsa felé a karját, amelyen mint valami úton a lélek visszatérhetne belé, és azt mondja, Lázár, kelj fel, mert Isten úgy akarja, és akkor Lázár felkel, mert Isten úgy akarta, de ebben a valóban utolsó és végérvényes pillanatban Magdalai Mária egyik kezét Jézus vállára teszi, és azt mondja, Életében senki nem követhetett el annyi bűnt, hogy kétszer kelljen meghalnia, és akkor Jézus leejtette a karját, és sírva kiment.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma

Fordította Pál Ferenc

Európa Könyvkiadó Budapest, 2000

Kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

Egyszer volt, hol nem volt, élt Magyarországon (és Nyugat-Berlinben) egy filmrendező (úgy gondolom a legzseniálisabb magyar filmrendező volt, tökéletes formaérzékkel rendelkezett, minden filmkockája megkomponált műalkotás volt, és szuper 8-as kamerával, fekete-fehér alapra, pár ezer forintból olyan filmeket forgatott, mint azóta senki), aki viharos, de rövidnek mondható életének önkezével vetett véget. Barátja, a tehetséges és közepesen sikeres író, a nekrológjában sajnálkozott, méltatott, majd megfogalmazta az axiómát: „A túlélő előnye evidens.” Később ez az író könyveket írt „Pénzt, de sokat!” és „Kurva vagyok” címekkel. Azért odáig nem mennék el, hogy saját magára gondolt, de azért mégis ő jutott az eszembe, miközben Houellebecq második regényét olvastam. A mű a kapitalizmus természetrajzát kívánja nyújtani: a pénz megszerzésének erkölcsi gátlásoktól mentes, de törvényes módját, mely eredményes – erre utal a cím – viszont óhatatlanul tragédiához vezet. Houellebecq jó író, ezért nem marxista politikai gazdaságtant kapunk, vannak hús-vér figurák – ezek férfiak – némelyik közülük még lélektanilag megalapozott változásra is képes, a nők inkább csak szexuális tárgyak, a feministák ettől a könyvtől nem lennének elragadtatva. (Én sem vagyok.) A sztory egy, a thaiföldi szexturizmust kihasználó vállalkozás megalakítását, prosperitását, majd bukását meséli el. A mesélő a szokásos houellebecqi figura: kiüresedett, cinikus, gazdag, szexmániás férfi. A mű részletezően leírt szexjelenetekben bővelkedik, s hogy ez pornográfia-e az megítélés kérdése. (Az a pornográf, amit én annak tartok, mindenesetre ezt a könyvet nem merném ajánlani néhány nőismerősömnek, mert feljelentenének szexuális zaklatásért.) Az eléggé kiszámítható cselekményt az európai civilizáció csődjét bemutatni kívánó filozófiai eszmefuttatások próbálják színesíteni. Ha az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nem marad más, csak a szex, akkor ne gondolkodjunk, élvezzünk – elég röviden össze lehet foglalni a mű mondanivalóját. Ja, és persze a politikai korrektség hülyeség és az iszlám a fő gonosz. Játszunk az előítéletekre, szolgáljuk ki a szexuális ösztönöket, spékeljük meg divatos filozófiával és egy kis rezignációval – ez a houellebecqi recept, a siker receptje, mely révén a csúcsra lehet kerülni. Houellebecq másik két magyarul megjelent regénye (lásd bagabo nagyszerű ismertetetését novemberben, melyből az is kiderül, hogy aki még nem múlt el huszonöt éves, az megértőbb, nyitottabb, mint aki már elmúlt hetven) sokkal érdekesebb és undorítóbb, mint ez, de fasisztáknak, és faszistáknak ezt is tudom ajánlani.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető – de nem érdemes.

Michel Houellebecq: A csúcson (Magvető, Budapest, 2003)

/Calliopenak/

Cinikus macho kritika:

A filmszínésznő, Liv Ullmann és a filmrendező, Ingmar Bergman leányának nem lehetett könnyű gyermekkora. (Kinek volt az? Talán csak Teréz anyának, Diana hercegnőnek és Janis Joplinnek.) Ezért aztán írt bosszúból egy posztmodern családregényt, melyben a szülei megkapják a magukét, még ha nem is a saját nevükön, és álcázva szerepelnek. Az apja például a regényben olyan érdektelen és haszontalan munkát végez, hogy a munkahelye telefonközpontjában már nem is tudják, hogy ott dolgozik. Lehet, hogy Bergman ilyen unalmas pali volt otthon? Viszont a lányával állandóan moziba jár, és megnézik és megbeszélik Eric Rohmer híres filmjét, a Szerelem délutánt. Az anya a könyvben fodrásznő, de a fodrászatról nincs szó, csak a nő állandó színészi produkcióiról. Rá Linn Ullmann jobban haragudhat, mert olyat tesz vele, ami egy színész számára a legrettenetesebb – elveszi az arcát. A család többi tagja is megkapja a magáét – Karin, az egyes szám első személyben mesélő fiatal lány, kegyetlen, kíméletlenül őszinte, a saját hibáival szemben épp úgy, mint mások gyöngeségeivel, és ilyen gyöngeségeket talál bőven. A családi bűnök – házasságtörés, szeretetlenség, gyűlölködés – mellett, az elmebaj különböző szintjeit is felvonultatják a szereplők, az alkoholizmusból fakadó antiszociális magatartástól, a hisztérikus féltékenységen keresztül a krónikus hazudozásig. Ez utóbbi éppen Karint jellemzi – szerencsére. Szerencsére, hiszen így soha sem tudhatjuk, hogy mikor túloz, fantáziál, és így a szörnyűségeket inkább mulatságosnak látjuk, mint rettentőnek.

A Mielőtt elalszol tipikus női regény. A szereplők jellemzése, érzelmeik és gondolataik ábrázolása, kapcsolatrendszerük bemutatása sokkal részletesebb, mint a cselekmény leírása. A mű szerkezete, a kor divatos példáit utánozva, töredezett (a posztmodernt a női regényírók találták ki, mert nem volt érzékük a hagyományos, realista regény bonyolult konstrukciójának megkomponálásához – úgy is minden csak narratív struktúra), ugrálunk az időben, s utólag visszatekintve, ez nem igazán indokolt. Azt gondolom, a szerzőnő titkos vágya az volt, hogy írjon egy jó Bergman-féle forgatókönyvet, amelyet majd az apja megfilmesít, és az anyja és ő eljátszhatják a főszerepeket. A film nem készült el…

Empatikus feminim ismertetés:

Minden krétai hazudik, mondta a krétai Epimenidész, és mi azóta is tanácstalanul állunk, ha a könyvünk narrátora megkérdőjelezi saját szavainak hitelességét. Mi az igaz egy regényből, és mi az igaz a körülöttünk létező világból? Elmesélek nektek egy történetet, de az események hitelességéért nem vállalom a felelősséget, a szívetekkel figyeljetek rám, mert talán a szív az, amely nem hazudik. Ilyen gondolatok járhattak a fiatal írónő, Linn Ullmann fejében, amikor könyve megírásába kezdett.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

avagy romantikus, bár kissé hosszadalmas történetek egy magányos férfiről, akinek izzott a szíve, és aki még akkor is harcolt, amikor már túl volt mindenen, és nem várt rá más, csak a halál.

Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »