Könyvtárosok könyves blogja

Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.

Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.

Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.

Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.

Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Először is köszönet az olvasónak, aki ajánlotta ezt a könyvet, mivel magamtól nem biztos, hogy belevágtam volna. Bizonyára, hozzám hasonlóan nem segít sok olvasónak a mű kiválasztásában, hogy néhány könyvtár a „szerelem” témakörbe utalta a művet. Ezért ezúton is elnézést kérek mindazoktól, akik emiatt nem olvasták eddig a norvég írónő trilógiáját és külön bocsánatkérés azoktól, akik ezért vágtak bele…
A számomra eddig teljesen ismeretlen szerző családregényének központja egy leromló félben lévő farm, ahol Tor Neshov, a legidősebb – ötvenes éveiben járó – fiú, édesanyjával és apjával éli vidámnak egyáltalán nem nevezhető életét. Örömet számára csak disznóinak gondozása okoz. A két másik testvér már elmenekült a családi „fészekből”, Margido, a középső fiú ugyan közel maradt, de lábát évek óta nem tette be a farmra. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, amely foglalkozás kapcsán már a könyv elején lehetősége nyílik Ragdenek, hogy nyomasztásból brillírozzon egy kicsit. Ez a későbbiekben sem lesz másképp, el kell ismerni, nagyon jól csinálja. A legfiatalabb testvér, Erlend egészen Dániáig menekült, ahol meghitt kapcsolatban él egy férfival. Homoszexualitását családja és a norvég kispolgári közeg nem tolerálta volna, de ő képes volt a menekülésre, gyökereitől teljességgel elszakadva éli életét, amely a testvérek közül egyedüliként boldogsággal telített.
A trilógia cselekményének tulajdonképpeni kezdete az anya halála, amely újra összehozza a fiúkat a farmon. A fiúkat és még valakit, Torunnt, Tor harmincas éveinek vége felé járó lányát, akinek eddig létezését is homály fedte és aki a távoli Oslóból látogat el soha nem látott nagyanyja halálos ágyához. Ez az utazás nem várt fordulatot hoz életében, egyre közelebb kerül apjához, annak életéhez, ezzel együtt pedig sorsfordító választással találja magát szemben. Visszatérhet-e régi életéhez vagy gyökerestül felrúgva azt, apjával marad és felkészül a farm átvételére? Ez a dilemma végighúzódik az egész regényfolyamon, miként az a kérdés is, hogy az egymástól eltávolodott testvérek képesek lesznek-e elfogadni egymást, felülemelkedni előítéleteiken és legalább megérteni a másikat. Igazi párhuzamos világok ezek, Torunn, a városi, önálló nő, Tor, a gazda, Margido, a mélyen vallásos, egyedülálló férfi és a homoszexuális, nagyvilági, a végletekig kifinomult Erlend. Vajon ez az egymásra találás képessé teszi-e őket arra, hogy megbirkózzanak múltjukkal és azzal a régen őrzött titokkal, amely a Berlini nyárfák végén napvilágra kerül?
Minden adott tehát egy jó kis családregényhez és Ragde a legjobbat hozza ki a műfajból. Bár nincs pörgő történet, a szöveg mégis sodró lendületű, letehetetlen. Minden egyes fordulatnak súlya van, igazi feszültség vibrál a levegőben. És ami talán a legfontosabb, nincsenek előre kiszámítható válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel hőseink, identitásuk, boldogságuk keresése közben szembesülnek. Az egész regényfolyam szerencsére nem helyezhető el valamilyen optimista, pesszimista kimenetel koordináta rendszerében. A szerző tudja, hogy választásaink akkor valódi választások, ha belülről fakadnak és nem valamilyen külső megfelelés mozgatja őket. Talán pont azért olyan jó ez a trilógia, mert Ragde az összes szereplőjével rendkívül empatikus, konfliktusaikat úgy tárja elénk, hogy ő maga közben az állásfoglalás legkisebb jelét is kerüli. A sokszor nyomasztó, komor hangulat ellenére legalább annyira szórakoztató és – nem is oly ritkán – igazán felemelő élményben lehet része annak, aki kezébe veszi ezt a művet.

„A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakoztató olvasmány.”

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007)
Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008)
Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

/Calliopenak/

Cinikus macho kritika:

A filmszínésznő, Liv Ullmann és a filmrendező, Ingmar Bergman leányának nem lehetett könnyű gyermekkora. (Kinek volt az? Talán csak Teréz anyának, Diana hercegnőnek és Janis Joplinnek.) Ezért aztán írt bosszúból egy posztmodern családregényt, melyben a szülei megkapják a magukét, még ha nem is a saját nevükön, és álcázva szerepelnek. Az apja például a regényben olyan érdektelen és haszontalan munkát végez, hogy a munkahelye telefonközpontjában már nem is tudják, hogy ott dolgozik. Lehet, hogy Bergman ilyen unalmas pali volt otthon? Viszont a lányával állandóan moziba jár, és megnézik és megbeszélik Eric Rohmer híres filmjét, a Szerelem délutánt. Az anya a könyvben fodrásznő, de a fodrászatról nincs szó, csak a nő állandó színészi produkcióiról. Rá Linn Ullmann jobban haragudhat, mert olyat tesz vele, ami egy színész számára a legrettenetesebb – elveszi az arcát. A család többi tagja is megkapja a magáét – Karin, az egyes szám első személyben mesélő fiatal lány, kegyetlen, kíméletlenül őszinte, a saját hibáival szemben épp úgy, mint mások gyöngeségeivel, és ilyen gyöngeségeket talál bőven. A családi bűnök – házasságtörés, szeretetlenség, gyűlölködés – mellett, az elmebaj különböző szintjeit is felvonultatják a szereplők, az alkoholizmusból fakadó antiszociális magatartástól, a hisztérikus féltékenységen keresztül a krónikus hazudozásig. Ez utóbbi éppen Karint jellemzi – szerencsére. Szerencsére, hiszen így soha sem tudhatjuk, hogy mikor túloz, fantáziál, és így a szörnyűségeket inkább mulatságosnak látjuk, mint rettentőnek.

A Mielőtt elalszol tipikus női regény. A szereplők jellemzése, érzelmeik és gondolataik ábrázolása, kapcsolatrendszerük bemutatása sokkal részletesebb, mint a cselekmény leírása. A mű szerkezete, a kor divatos példáit utánozva, töredezett (a posztmodernt a női regényírók találták ki, mert nem volt érzékük a hagyományos, realista regény bonyolult konstrukciójának megkomponálásához – úgy is minden csak narratív struktúra), ugrálunk az időben, s utólag visszatekintve, ez nem igazán indokolt. Azt gondolom, a szerzőnő titkos vágya az volt, hogy írjon egy jó Bergman-féle forgatókönyvet, amelyet majd az apja megfilmesít, és az anyja és ő eljátszhatják a főszerepeket. A film nem készült el…

Empatikus feminim ismertetés:

Minden krétai hazudik, mondta a krétai Epimenidész, és mi azóta is tanácstalanul állunk, ha a könyvünk narrátora megkérdőjelezi saját szavainak hitelességét. Mi az igaz egy regényből, és mi az igaz a körülöttünk létező világból? Elmesélek nektek egy történetet, de az események hitelességéért nem vállalom a felelősséget, a szívetekkel figyeljetek rám, mert talán a szív az, amely nem hazudik. Ilyen gondolatok járhattak a fiatal írónő, Linn Ullmann fejében, amikor könyve megírásába kezdett.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Thomas Bernhard mára egyértelműen a XX. század irodalmának megkerülhetetlen alkotójává lett. Minőségre és terjedelemre is jelentős életművet hagyott maga után, aminek most már nagy része magyarul is hozzáférhető. Azért az jellemző, hogy a magyar fordítások nagy része T.B. halála és botrányt kavart végrendelete után jelent meg, holott Ausztria nem a világ másik fele és a német nem egy kis nyelv. Az ominózus végrendeletben T.B. megtiltotta, hogy műveit Ausztriában újra kiadják, színműveit osztrák színpadon eljátsszák. Hogy miért ez a nagy harag a hazájával szemben? Többek között erre ad választ önéletrajzi sorozata.
A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.
Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet – gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni – véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány – és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik. Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.
Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.
Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!
(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball – Sírhantművek – munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.