Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására – és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.

“Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném – mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt.”

Related posts:

1. Le kell menni kutyába? Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009) Ausztriai nyaralásra vittem...
2. Jó lesz még valamire! — Evelyn Grill: A gyűjtő Megértem a gyűjtőket, én magam is az vagyok. Persze nem...
3. Nem kell mindent elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek.

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.

Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.

– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.

– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.

– Igen – válaszoltam neki.

– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.

– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.

A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.

– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?

Mit mondhattam?

– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.

Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.

– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!

– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.

– Miféle kérdéseket?

– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.

– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?

– Értelmetlenek.

– Azért még felteheti őket.

– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

„Esténként, amikor körteforma orrára fölteszi a könnyű svájci szemüveget, gondolatban eltávozik az édes mélységekbe, a sötét fasorokba, az áradó tavaszi vizekbe.”

Orosz asszonysors. A nagy, hosszú és lassú orosz regények története elmesélve kilencven oldalon. Szövevényes cselekmény, és szereplők népes sereglete helyett néhány fontos pillanatra fókuszáló történetmesélés, és néhány, kevés szóval, de mégis plasztikusan megrajzolt figura. A történet és a történelem hömpölygő áradása mégis a 19. századi nagy orosz regények hagyományához köti a művet. És van egy titok. Szonyecska látszólag mindent elfogadó, egyszerű és tiszta élete mögött egy valóban független személyiség rejlik. Ő tudatosan vállalja sorsát, és – talán az irodalmi élményeinek, a könyveknek köszönhetően – az élete legfontosabb pillanataiban, a konvenciókkal nem törődve, megteszi azt, amire csak kevesen képesek: büszkeségét feladva, életének igazi értékeit felismerve cselekszik.

Női regény. Ilyentől a férfiak sírva menekülnek. Következzen egy idézet, hogy messzebbre fussanak:

„Hajnalban Szonyecska rendre a kislány halk neszezésére ébredt, olyankor odahúzta a hasára, közben álmos hátával érezte, hogy a férje ott van mögötte. Csukott szemmel gombolta ki a hálóingét, kivette reggelre alaposan bekeményedett mellét, kétszer megnyomta, s azon nyomban ki is lövellt két hosszú sugár a tarka kendőre, amivel a mellbimbóját szokta körültörölni. A kislány forgolódni kezdett, ajkait összecsücsörítette, cuppogott és elkapta az anyja mellét, mint kis hal a nagy csalit. Szonyának sok teje volt, könnyen szoptatott, a szoptatás, a mellbimbójának finom gyömöszkölésével, húzkodásával, a fogatlan ajkacskák finom kis harapásaival élvezet volt számára, amelyet férje megmagyarázhatatlan módon mindig megérzett, s ezen a kora hajnali órán csalhatatlanul fel is ébredt. Átölelte felesége széles vállát, féltékenyen magához húzta, és Szonya majdnem elájult ilyenkor a kibírhatatlan boldogság kettős terhétől. És mosolygott a reggel első fényénél, teste néma örömmel csillapította a két, tőle elválaszthatatlan, drága lény szomját.”

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Fordította V. Gilbert Edit

Magvető Kiadó, 2006

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Related posts:

1. Közel a vég Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore...
2. Csontváz a szekrényben – Philippe Grimbert: Titok „Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi...
3. Sült? Zöld? Paradicsom? Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.

Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.

Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.

Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.

Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. …pokolra kell annak menni – Rober Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez A dél-szláv íróknak pedig nem kellett messzire menniük ezért a...
2. A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008) A mi családunkban a politika...
3. Nem kell mindent elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

„A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakoztató olvasmány.”

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007)
Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008)
Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Cinikus macho kritika:

A filmszínésznő, Liv Ullmann és a filmrendező, Ingmar Bergman leányának nem lehetett könnyű gyermekkora. (Kinek volt az? Talán csak Teréz anyának, Diana hercegnőnek és Janis Joplinnek.) Ezért aztán írt bosszúból egy posztmodern családregényt, melyben a szülei megkapják a magukét, még ha nem is a saját nevükön, és álcázva szerepelnek. Az apja például a regényben olyan érdektelen és haszontalan munkát végez, hogy a munkahelye telefonközpontjában már nem is tudják, hogy ott dolgozik. Lehet, hogy Bergman ilyen unalmas pali volt otthon? Viszont a lányával állandóan moziba jár, és megnézik és megbeszélik Eric Rohmer híres filmjét, a Szerelem délutánt. Az anya a könyvben fodrásznő, de a fodrászatról nincs szó, csak a nő állandó színészi produkcióiról. Rá Linn Ullmann jobban haragudhat, mert olyat tesz vele, ami egy színész számára a legrettenetesebb – elveszi az arcát. A család többi tagja is megkapja a magáét – Karin, az egyes szám első személyben mesélő fiatal lány, kegyetlen, kíméletlenül őszinte, a saját hibáival szemben épp úgy, mint mások gyöngeségeivel, és ilyen gyöngeségeket talál bőven. A családi bűnök – házasságtörés, szeretetlenség, gyűlölködés – mellett, az elmebaj különböző szintjeit is felvonultatják a szereplők, az alkoholizmusból fakadó antiszociális magatartástól, a hisztérikus féltékenységen keresztül a krónikus hazudozásig. Ez utóbbi éppen Karint jellemzi – szerencsére. Szerencsére, hiszen így soha sem tudhatjuk, hogy mikor túloz, fantáziál, és így a szörnyűségeket inkább mulatságosnak látjuk, mint rettentőnek.

A Mielőtt elalszol tipikus női regény. A szereplők jellemzése, érzelmeik és gondolataik ábrázolása, kapcsolatrendszerük bemutatása sokkal részletesebb, mint a cselekmény leírása. A mű szerkezete, a kor divatos példáit utánozva, töredezett (a posztmodernt a női regényírók találták ki, mert nem volt érzékük a hagyományos, realista regény bonyolult konstrukciójának megkomponálásához – úgy is minden csak narratív struktúra), ugrálunk az időben, s utólag visszatekintve, ez nem igazán indokolt. Azt gondolom, a szerzőnő titkos vágya az volt, hogy írjon egy jó Bergman-féle forgatókönyvet, amelyet majd az apja megfilmesít, és az anyja és ő eljátszhatják a főszerepeket. A film nem készült el…

Empatikus feminim ismertetés:

Minden krétai hazudik, mondta a krétai Epimenidész, és mi azóta is tanácstalanul állunk, ha a könyvünk narrátora megkérdőjelezi saját szavainak hitelességét. Mi az igaz egy regényből, és mi az igaz a körülöttünk létező világból? Elmesélek nektek egy történetet, de az események hitelességéért nem vállalom a felelősséget, a szívetekkel figyeljetek rám, mert talán a szív az, amely nem hazudik. Ilyen gondolatok járhattak a fiatal írónő, Linn Ullmann fejében, amikor könyve megírásába kezdett.

Karin Blom, a húszéves norvég lány, a családjáról mesél. Négy generáció sorsfordító eseményeiről, szerelmekről, esküvőről, születésről, válásról és halálról. Norvégia, Tokyo, New York, az 1930-as évektől 2000-ig, csapongva szállunk a fiatal lány fantáziájának bűvöletében. Minden család életében előfordulnak ilyen történetek, a kalandvágyó férfiak keresik Amerikát, aztán a csalódott asszonyok a hamvaikat egy urnában őrizve térnek vissza Norvégiába. A nővérek a szeretett férfin összeveszve harminc évig nem beszélnek egymással, a boldog házaspár a hitvesi ágyban a ridegség és a szeretetlenség nagy, szürke köveit találja. A férfi elmegy, síró asszonyt és gyermekeket hagyva maga után, és ilyenkor csak a csoda segíthetne. Higgyünk a csodákban! Az iskolába eljön a cirkuszigazgató, hogy kimenekítsen a gonosz tanár kezei közül, és még velünk is megtörténhet, hogy elbűvöljük álmaink asszonyát, vagy férfiját, aztán a megunt szeretőnket aranyhallá változtatjuk.

A regény címe, Mielőtt elalszol, motívumként háromszor bukkan elő. A mű elején és végén kimondatlanul, a gyermeki tisztaság és ártatlanság kiszolgáltatott helyzetét idézi fel, és közvetve azzal szembesít: élünk, vagy visszaélünk mások bizalmával, szeretetével? A harmadik, konkrét megjelenés, a 250. oldalon, a boldog, beteljesült, de titkos szerelem fájdalmas, örökké sajgó emlékével ajándékoz meg:

„Tudod, mit mondott nekem Rikard, amikor egymás mellett feküdtünk az ágyamban? Ahogy itt fekszem melletted, mielőtt elalszol, meglelem otthonom. Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Gondold csak el.“

Tárgyilagos kiegészítés:

A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakozatató olvasmány.

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol (Scolar Kiadó, Budapest 2000 [1997]), fordította: Szöllősi Adrienne

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Áldott gyermek Nagyon megragadta a figyelmemet a könyv borítója: magányos házikó néhány...
2. Abroszfej – Alicia Erian Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja,...
3. az én kedvenceim 2008-ban Nekem tavaly ők voltak a legmegrázóbbak-legszórakoztatóbbak-szívemnek legkedvesebbek: Lugosi Viktória: Ajvé...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Egy angyal önéletrajzai „Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két,...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni – véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.