Könyvtárosok könyves blogja

A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi a feleségét és a magyararázatot. Ennyi. Galipot, az isztambuli ügyvédet elhagyja a felesége Rüya. Galip nyomozásba fog, és az újságíró Celalra kezd gyanakodni, aki szintén eltűnt. Galip, hogy megtalálja őket, felveszi Celal személyazonosságát. De nem is a cselekmény fontos ebben a műben, hanem az emlékezet. Az érzelmek, gondolatok, cselekvések aprólékos számbavétele, az elme működése, ami minden történetből, gondolatból kaput nyit egy másik felé. „A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik…” Ez tökéletesen jellemzi Pamuk írástechnikáját is. (Proust hatása letagadhatatlan – és Pamuk nem is tagadja.) Lassú, szétterülő próza ez, mint egy folyó deltája, és aki ráérez a hangulatára, azt beszippantja a sok mese, egymásra utaló történet. Minden második fejezet egy Celal tárca. Ezek azonban nem válnak el a cselekménytől, sőt egybefonódnak. Az irodalom befolyásolja az életet. (Mintha az Isztambul folytatódna.) Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Az alcím szerint helyenként erotikus regény egy nő lázadásáról. Ez a nő a negyvenes Matylda, a lázadás meg amolyan szalonlázadás. Nincsen elhagyott férj (már régen elváltak), magára hagyott gyerekek (tizenhat éves lánya, Kateřina, már elszakadna az anyjától), nincsenek szétrombolt családok.

Kateřina megpályáz egy norvégiai utazást, és helyette egy norvég család kamasz fia érkezik Prágába Matyldához. Eleinte sehogy sem jönnek ki egymással, de amikor Sindre bajba kerül, Matyldában feltámadnak az anyai érzések és ezzel együtt a szerelem. Lázadás a konvenciók ellen? Igen. Polgárpukkasztás? Igen. Azonban nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy Matylda fellázad saját maga ellen. Elege lesz az örökös belenyugvásból, meghátrálásból, végre nem mások elvárásai szerint akar cselekedni. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A svéd irodalom egyik kultuszregényével folytatja a skandináv irodalom bemutatását a Scolar kiadó. Klas Östergren regényéből több mint 300 000 példány kelt el hazájában. Nem csoda, hiszen minden megvan benne, ami a sikerhez kell.

A regény főszereplői a Morgan (Morgonstjärna) fivérek: Henry a bokszoló és zongorista, és Leo az egykori gyereksztár és mostani alkoholista költő, valamint Klas Östergren, Henry barátja, a történet elbeszélője. Ők a dzsentlmenek, úriemberek, akik bár szegények, nem dolgoznak, szimpatikus bohémek, akik élnek bele a világba, és időnként egy titkos alagútrendszer kiásásán dolgoznak. Kalandorok, akik kijáratot keresnek a valóságon egy jobb életbe. A cselekmény 1978-ban kezdődik Klas és Henry megismerkedésével, a két fiatalember hamar összebarátkozik, és miután Klas beköltözik Henry lakásába minden idejüket együtt töltik. Henry kiapadhatatlan mesélőkedvvel osztja meg új barátjával családja történetét. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Úgy tizenöt éve jártam Isztambulban és teljesen lenyűgözött a város, ezért aztán nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz egy őslakos szemével. Nos a két Isztambulnak nem sok köze van egymáshoz. Pamuk arról a városról ír, amit a turisták nem szoktak látni. Az ő Isztambulja az ötvenes-hatvanas évek útkereső városa, valahol félúton az oszmán hagyományok és az európaiság között.

Nehezen kategorizálható könyvet írt Orhan Pamuk. Egyrészt szubjektív várostörténetet kapunk, másrész önéletrajzot. Talán éppen e miatt a sokféleség miatt volt annyira élvezetes ez a könyv. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Sokat ígér, ha egy olyan ember visszaemlékezéseit olvashatjuk, akinek édesapja Sztálin tolmácsaként, Molotov tikárságán dolgozott, és akinek gyermekkora, felnőtté válása a szovjet diplomáciai élet sűrűjében telt. Hát még ha a kortárs orosz próza egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Viktor Jerofejev csodálatos könyvet írt a szovjet világról, irodalomról, az orosz lélekről, Sztálin mai napig tartó kultuszáról és leginkább apja alakjáról. „Végül is megöltem az apámat”, hangzik a mű első mondata, noha nem szó szerinti, „csak” egy politikai értelemben vett gyilkossággal van dolgunk.

A könyv borítójáról egy sármos, egyenes tekintetű férfi néz ránk, nyakában gyermekével. A regény lapjain fokozatosan rajzolódik ki előttünk ennek a férfinak a története, akinek gyermeki szeretettel felvázolt alakja semmiben nem emlékeztet minket arra, aki valójában volt, szovjet diplomatára, a párt és a kommunista eszme feltétlen hívére. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Szeretem az olyan könyveket, amelyek hús-vér emberekről szólnak. Szeretem, ha viszonyaik, történeteik nem illeszkednek valami előre látható, tanító jellegű rendbe. Szeretem, ha egy szerző képes a legnagyobb könnyedséggel mesélni nekünk létünk legfontosabb kérdéseiről. Peter Kassovitz ezt teszi, és nem is akárhogyan.

Victor sikeres középkorú férfi, egy párizsi informatikai cég tulajdonosa, család- és nagyapa. Még mindig vonzó felesége mellett számos hódítása mutatja, hogy ötvenéves korára sem érte utol az öregség. Békés mindennapjait azonban gyökerestül felborítja apja halála, aki utolsó perceiben bevallja neki, hogy feleségével nem vér szerinti szülei. Ez a vallomás előre nem látható események sorát indítja el, alapjaiban rengetve meg Victor idillinek tűnő, jól kiszámítható világát.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.

Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Miért érdemes a XIX. és a XX. század fordulóján élt arisztokraták önéletrajzi írásait olvasni?

Mert hitelesebb, mint bármelyik iskolai tankönyv! Az önmaguk által megélt események, élmények visszaidézése teszi igazán hitelessé ezeket az írásokat. (Persze nem nélkülöznek némi szubjektivitást.)

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már…

A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz…

A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek.

Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből szemezgethetnek a Magyarország Otthon című albumban.

Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek (Ulpius-ház, 2005)

Ács Irén: Magyarország Otthon – Pillanatok a félmúltból (Jövendő Kiadó, 1996)

A FSZEK-ben kölcsönözhető