Könyvtárosok könyves blogja

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé  tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába  keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban  a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt,  egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Befejezésül néhány idézet kedvcsinálónak.

(Az idézetek forrása a Molyon)

„– Gyerünk, kedvesem – noszogatja a kígyó. – Vegyél egyet. Hallod? Azt mondja: „szakíts le”. Az a nagy fényes, piros. „Szakíts le, szakíts le azonnal és határozottan”. Tudom, hogy szeretnéd.
– De Isten – szólal meg az okos kis Éva, prvokációt sejtve – kifejezetten megtiltotta, hogy megkóstoljuk a tudás fájának gyümölcsét.
– Isssszten, igen… De hát Isszten adta az életet is, nem igaz? És ő adta a vágyat is, igaz? Meg az étvágyat is. És ki, ha nem Isszten teremtette azokat az átkozott almákat? De mire való az élet, ha nem ehetünk a gyümölcsből, amelyre vágyunk?
Éva kislányos makacssággal fonta össze a karját.
– Isten kifejezetten megtiltotta. Ádám mondta.
A kígyó méregfogát kivillantva vigyorog, csodálja Éva színészi képességeit.
– Isszten nem rossz fickó a maga módján. Merem állítani, hogy tulajdonképpen jót akar. De közöttünk és a tudás fája közt szólva szörnyen bizonytalan önmagában.
– Bizonytalan? De hiszen ő teremtette az egész büdös nagy mindenséget! Isten mindenható!
– Pontosan! Tiszta neurózis, nem? Ez a sok imádás reggel, délben, este. „Dícsérttessék az Atyaúristen, dícsértessék az Ő neve, dícsértessék a Mindenható!” Szerintem ez nem mindenhatóság, ez egyszerűen ssszánalmas. Minden független ssszaktekintély egyetért abban, hogy Issszten soha nem méltányolta kellőképpen a virtuális részecskék ssszerepét a világ teremtésében. Téged és Ádámot mítoszokkal etet, amikor igazán izgalmas információ ide van bezárva ebbe az illatos almába. Hét nap? Ugyan már!
– Én megértelek. De Ádám kitér a hitéből, ha megtudja.
– Á… az a ssszőrtelen, pucér férjecskéd! Pont ma reggel láttam a réten, milyen önfeledten csintalankodik azzal a jó vattás kis báránykával. Annyira elégedettnek tűnt. De mi lesz veled, Éva? Csak nem akarod az örökkévalóság hátralévő részét kezes állatok és egy felsőbb lény társaságában tölteni, aki képes úgy neveztetni magát, hogy „Jehova”? Nem hiszem. Ádám talán egy darabig még duzzogni fog, de majd megenyhül, ha megmutatom neki a bronzhegyű nyílvesszőket, a krokodilbőrből készült bőröndöket és a virtuális valóság érzékelésére szolgáló sisakot. Én azt hiszem, Éva, hogy te nagyobb dolgokra vagy hivatva!
Éva az aranyló délutánban fölpillant a zaftos, piros almára, és nagyot nyel.
– Magasabb dolgokra? Mármint a tiltott tudásra?
A kígyó megvillantja villás nyelvét.
– Nem, Éva, drágaságom. Az csak ködösítés. Valójában a vágyról beszélünk. Egy cigarettát, míg átgondolod?”

„Egy öreg, haldokló asszony sejtésével éreztem, hogy az igazság nem ilyen egyszerű. De egy haldokló öregasszony bizonyosságával azt is tudtam, hogy nem az igazság az, ami számít.”

„Az olaszok nemeket tulajdonítanak a városoknak, és mind egyetértenek abban, hogy az a bizonyos passzol ahhoz a bizonyos városhoz, de egyikük sem tudja megmagyarázni, miért. Ez nagyon tetszik. London középkorú férfi, tiszteletreméltó házasságban él, de titokban homokos.”

„Sok évvel ezelőtt himlő söpört végig az országon. Ezrek hullottak el. Az egészségesek menekültek, maguk mögött hagyva a fertőzötteket: ennyit mondva csak: „a sors elválasztja az élőket a holtaktól”. A madarak földjén, a hátrahagyottak közt élt egy tizenötéves fiú, akit Tarvának hívtak. A fiú lelke elhagyta a testét, és elindult délre, a holtak dűnéi közt.
Amikor a fiú megjelent a Pokol kánjának jurtája előtt, az uraság meglepve kérdezte tőle:
– Miért hagytad ott a testedet, amikor az még lélegzett?
Tarva így felelt:
– Uram, az élők lemondtak a testemről. Én késedelem nélkül a színed elé siettem, hogy hűséget esküdjem neked.
A Pokol kánjának megtetszett Tarva engedelmessége, és így szólt:
Én pedig úgy döntöttem, hogy a te időd még nem jött el. Vedd a leggyorsabb lovamat, és térj vissza uradhoz, a madarak országába. Mielőtt elmégy, választhatsz valamit a jurtámból. De vigyázz! Odabent találsz vagyont, szerencsét, bájt, önkívületet, bánatot és siralamat, bölcsességet és vágyat, megdicsőülést… Mondd, melyiket választod?
– Uram – felelte Tarva – , én a történeteket választom.
Tarva bőrtarisznyájába dobta a történeteket, felpattant a Pokol kánjának leggyorsabb lovára, és visszatért délre, a madarak országába. A testéhez érkezve látta, hogy egy varjú kivájta a szemét. De Tarva már nem mert visszatérni a holtak dűnéi közé, mert félt, hogy az hálátlanság lenne a kánnal szemben. Tarva visszavette hát a testét, felállt, és vaksága ellenére száz évig élt. Száz éven keresztül járta Mongóliát a Pokol kánjának lován, az Altaj hegységtől a távoli nyugatig, délre a Hentij-nurú folyóitól a Góbi sivatagig. És mindenhol mesélte a történeteit, megmondta a jövőt, és megtanította a törzseket földük eredetére. Azóta mesélnek a mongolok történeteket.”

David Mitchell: Szellemírók.

Fordította: Bart Dániel.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Kapcsolódó írások:

1. Henry David Thoreau: Walden Csupán néhány – bennem felvetődött – gondolatot szeretnék megosztani a...