„Kheirón a mészkőszikla pereme felé tartott; patája súrolta a követ. Egy fakó kődarab görögve zuhant a mélybe. A kék kupolára vetette szemét, és fölfogta, mily nagy is ez a lépés. Igen, valóban, nagyon nagy lépés, s erre élete minden gyaloglása sem készítette elő. Nem könnyű lépés, nem könnyű utazás, örökkévalóságig eltart, míg odaér, örökkévalóság, míg az üllő zuhan. Feszült belei megenyhültek; sérült lába átkozódott; fejét világosnak érezte. A mészkő fehérsége szúrta a szemét. Könnyű szellő érte az arcát a sziklaélen. Akarata, hibátlan gyémánt az abszolút félelem nyomása alatt, kimondhatta az utolsó szót. Most. Kheirón elfogadta a halált.”