Könyvtárosok könyves blogja

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Emily Wu: Madártoll a szélben: egy viharban elveszett gyermekkor története

Döbbenetes regény.

Számomra eddig ismeretlen világot és eseményeket tárt fel Emily Wu írása.

Helyszín: Kína, a „vihar” pedig, ami az alcímben szerepel, a kínai kulturális forradalom minden értelmetlen és borzalmas eseményével együtt.

A történet mégsem hagy rémisztő képeket, rossz „szájízt” maga után, mert – még ha sokszor mélyen elrejtve is, de végig ott lüktet benne az élet szeretete, egy cseppnyi humor, a családhoz, a barátokhoz való ragaszkodás, az „együtt” értéke. Ez segít (a könyv olvasása során nekünk is) túlélni a legkeményebb csapásokat, megaláztatást, szenvedést és az égbekiáltó igazságtalanságokat.

A könyv letehetetlen. Ezernyi kérdést vet fel. Elgondolkodtat. Tanít. Emberi. Felkavaró.

Éreztem közben haragot, borzongtam, nevettem, megsirattam embereket és néha megkönnyebbülten felsóhajtottam – egyetlen „érzéssel” nem találkoztam magamban: a közömbösséggel.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Csupán néhány – bennem felvetődött – gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt.
Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.)
Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan – LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással.
Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is.
MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan.
HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből.
LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más – vagy felemás – választ ad.
Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”.

„Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek.
Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű.
Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött…
Voltaire Candide-ja rengeteg utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része.
Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció – kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy – ahogy helytállnak.
Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve.
Mikszáth Kálmán hősei – a Különös házasságban – eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül.
Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik.
Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding A legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez való viszonyához.
De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék…

Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike…
És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek.

Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk.
Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta:

„Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”

Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én még a világon sem voltam, ezek a szerzemények mégis sokat jelentenek nekem. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején sok korombeli fiatallal együtt ezen dalok segítségével is sikerült jobban megértenem – vagy pontosabban fogalmazva megízlelnem – azt a kort, amit éppen magunk mögött hagyni próbáltunk. Mégsem pusztán múltról, nosztalgiáról van szó, mivel Cseh Tamással és zenéjével nem történt meg az, hogy a történelmi változások után érvényüket, aktualitásukat vesztették volna. Pedig sok zenész, előadó nem találta ekkor a helyét, mert a letűnt rendszerrel együtt azt a viszonyítási pontot is elveszítették, amelyhez képest (szemben) meghatározták magukat. Miért nem igaz ez ezekre a szerzeményekre? Talán leginkább azért, mert ezek a dalok nem valami ellen születtek. Nem világot váltottak meg, hanem – ha egy sajátos korban is – de az élhető élet lehetőségéről, boldogsággal és fájdalommal átszőtt mindennapjairól meséltek. A nagybetűs élet csupa apró-cseprő, néha jelentéktelennek tűnő pillanatáról, amelyek aztán mégis létünk valódi értelmét adják. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy kétnyelvű, (angol-magyar) gyönyörű kötésű könyv, amit megfogni is jó.

Ebben a felpörgött, versengésre, a mindenáron való győzelemre edzett világban néha jó, ha az ember elolvassa Gandhi gondolatait, hogy megerősítse benne, más eszközökkel is lehet eredményeket elérni.
Sokan azt mondják róla, naivak az eszméi, de az erő, a hit, ami benne volt, mégis a függetlenségig vezette Indiát.
„Viszonozhatod az ütést ütéssel, ha nem vagy elég bátor ahhoz, hogy kövesd az erőszakmentesség útját.”

Az életéről szól Richard Attenborough filmje Ben Kingsley híres alakításával, mindenkinek ajánlom.

A könyv és a film is kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Úgy tizenöt éve jártam Isztambulban és teljesen lenyűgözött a város, ezért aztán nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz egy őslakos szemével. Nos a két Isztambulnak nem sok köze van egymáshoz. Pamuk arról a városról ír, amit a turisták nem szoktak látni. Az ő Isztambulja az ötvenes-hatvanas évek útkereső városa, valahol félúton az oszmán hagyományok és az európaiság között.

Nehezen kategorizálható könyvet írt Orhan Pamuk. Egyrészt szubjektív várostörténetet kapunk, másrész önéletrajzot. Talán éppen e miatt a sokféleség miatt volt annyira élvezetes ez a könyv. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Vajon az “Ajtó” mint fogalom milyen jelentést hordoz?

Általános funkciójának megfelelően két teret választ el?

Esetleg valamiféle titokra nyit rá?

Vagy netán mélyebb jelentéssel bír? Társadalmi, lélektani vagy két (esetleg több) személy közötti viszonyt ábrázoló ajtóról van szó?

Szabó Magda regényében számos értelmezéssel találkozunk. Két főhős viszonya, akik az évek során a személytelenségtől, majdhogynem közönytől eljutnak egy sokkal személyesebb régióba, lényegében anya-lánya kapcsolatig. Kettejük közt az “ajtó” az egymás felé nyitást, az elfogadást, sőt az egymásba vetett bizalmat jelképezi.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy nép, egy sors, egy vallás, egy kultúra, több ezer éven átívelő történelem. Címszavakban így lehet jellemezni a zsidóságot. Mi az a kapocs, ami összetart egy – a világ számtalan pontjára szóródott – népet?
Miért lettek ők üldözöttek bárhol, bármikor fordultak meg a történelem során? Mi alkotja azt a szellemi, kulturális értéket, ami miatt sokan tiszteljük Őket?
Fenti kérdésekre számos könyvben választ nyerhetünk. A zsidóság élete mindig foglalkoztatta az irodalmárokat.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »