A könyv az írónő regénytrilógiájának első kötete, mely Marie Josèphe Rose de Tascher de la Pagerie-ről szól. Számomra ez a név nem sokat mondott ez idáig, de a mű címéből kiderül, hogy arról az asszonyról olvashatunk, aki jelentősen befolyásolta a történelmet és Joséphine néven, férje, Bonaparte Napóleon oldalán nagy tehetséggel intézte a francia birodalom ügyeit.

Napló formában tájékozódhatunk az eseményekről, Rose napjairól, akit majd később Napóleon fog elnevezni Joséphine-nek. Egy-két hét is eltelik a naplóbejegyzések között, ezért nem kapunk részletes képet a történelmi korról.

Joséphine Martinigue szigetéről elindul Párizsba, ekkor még csak tizenhat éves, férjhez megy Alexandre de Beauharnais vikomthoz, aki az évek folyamán a francia királyi hadseregben fontos tisztet tölt be, később a forradalmi hadsereg tábornokává válik, majd a Nemzetgyűlés elnöke lesz. Feleségét elhanyagolja, és a tőle született gyermekeivel sem foglalkozik eleinte.  Később a kapcsolatuk jobbra fordul, ezt igazolja az is, hogy a vikomt balkézről született gyermekeit is gondjaiba veszi Joséphine. Férje is, ő is börtönbe kerülnek, ahol mindketten mással vigasztalódnak. Alexandre de Beauharnais-t kivégzik, Joséphine kiszabadul, majd Barras képviselő tanácsára találkozni kezd Napóleonnal.

Lazare Hoche, Barére, Robespierre, Fouché alakjai is feltűnnek a könyvben. Csalás és megcsalatás, fattyúgyermekek, börtön és guillotine, a francia forradalom megannyi borzalma megjelenik. Mindezek ellenére osztom a Toronto Globe & Mail véleményét, mely „beach book”-nak nevezi a művet, teljes joggal, hiszen az írónő könnyed, szórakoztató, olvasmányos, letehetetlen alkotást hozott létre, annak ellenére, hogy meghatározó történelmi időszakról és annak eseményeiről szól a könyv. Ha Robin Maxwell könyveit kedvelik, ebben a regényben sem fognak csalódni és olvassák el a regénytrilógia további köteteit is: Napóleon felesége; Adieu, Bonaparte.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

„Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott töltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberekben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akar benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak a történetnek.”

Bölcs gondolatok, és bámulatos, hogy Menyhárt Jenő már húsz éves korában ilyen differenciáltan, a pszichológia nyelvezetét használva gondolkodott, miképpen csudálatos az is, hogy huszonöt évvel később, ilyen pontosan idézi fel az akkori önmagát. A történelem, a szociológia és a szociálpszichológia szakértői szerint az életút interjúkban nem a régmúlt eseményeiről, hanem a mesélő tudatában az egykori történésekről kialakított konstrukcióról kaphatunk képet – így már érthető a konzisztencia. Menyhárt elmeséli az életét, ahogy ma emlékezik rá, és egykori énjét a mai előképeként értelmezi, mutatja be. Ez a megközelítés alkalmas arra, hogy felidézzük az 1980-as évek Budapestje underground zenei életének eseményeit, az URH, a Trabant, és az Európa Kiadó Menyhárt Jenő látószögén keresztül megmutatkozó pályáját. Sorra feltűnnek a korszak kultikus figurái is (Baksa Soós, Dixi, Másik János, Müller Péter Sziámi, Víg Mihály), akik mind beléptek az interjúalany életébe – több-kevesebb nyomot hagyva maguk után.

Az idősebb olvasók számára Menyhárt csak valamiféle csodabogár, extrém és antiszociális pojáca lehet – ők ugyanis az elmúlt ötven évet egy csendes sarokban, a fal felé fordulva töltötték, s ott ilyen fejekkel nem találkozhattak. 1989 előtt Zsiguli, műbőrkanapé, balatoni nyaraló; a rendszerváltás után horvát tengerparti nyaralás és osztrák bunkó kispolgári élet – ez az ő nagy magyar álmuk!

A fiatalabbaknak ez az időszak már történelem. Ha elolvasnák a könyvet, láthatnák, hogy a Kádár-rendszer végnapjainak dekadens tahósága: Erdős elvtárs, a lemezkiadó guru okos és gátlástalan cinizmusa, vagy a titkosrendőrök egyszerre profi és ostoba agresszivitása a mai, globalizált világunk kisstílű, provinciális előképét mutatja. Ha elolvasnák, de ők meg nem olvasnak, és amilyen hülyék, egy többszörösen összetett mondatot képtelenek megérteni – ez a könyv meghaladja a szellemi színvonalukat.

Marad a középgeneráció, annak is az a része, amelyet megérintett a E.K. zenéje. Őket még érdekelheti a zenekar aktuális tagcseréinek, és lemezkészítési nehézségeinek meglehetősen fárasztó sorolása is, amit Para-Kovács és Menyhárt fanyar humora igyekszik oldani. Az igazi felüdülés akkor következik be, amikor Menyhárt áttér életének amerikai szakaszára. Bár „ez irányú tapasztalataim nincsenek, s azt gyanítom, New York túl van reklámozva”, itt érzem igazán hitelesnek a történetet.  Ahogy közeledünk a jelenhez, a mesélő cselekvésének motivációi egyre logikusabbá válnak, és fokozatosan kirajzolódik a mai, a környezetvédő Greenpeace aktivista Menyhárt Jenő képe. A Beoneers – Menyhárt legutolsó, Amerikában szervezett együttese – zenéje és szövegvilága, valamint az idén megjelent Agitátor című, „kissé” didaktikus könyv gondolatai is visszaigazolják az egész interjúkötet szemléletét: egy, a társadalmi konvencióktól független, rendkívül igényes, környezettudatos, valóban jövőbe tekintő, nyitott személyiséget ismerhetünk meg.

De hol marad rockandroll? Menyhárt öregszik, és már túl lépett rajta.  Nem akar kivénhedt rocksztárt játszani, őt mindig is csak a jelen és a jövő érdekelte, és nem a múlt. Akkor meg mi a f…nak mesél a régi időkről? Zene nélkül az egész, különben is csak csontváz, amit pénzért lehet mutogatni múzeumokban!

A rockandroll a megmerevedett, kiüresedett – tehát már halott – formák és tartalmak elleni lázadás jegyében született. A rockandroll az élet zenéje, a spontán felszabadult érzelmek szabad áramlása jellemzi. A rockandroll a fiatalok nyitott gondolkodásának és szabadságának megtestesítője. Az Európa Kiadó zenéje nagyszerű rockandroll.

Egyszer a nyolcvanas évek közepén a Ráday jazzklubba mentem koncertre, szokás szerint egyedül, és szokás szerint a koncert kezdete előtt már jóval odaérkeztem, amikor az alagsorból zenét hallottam felszűrődni. Lementem a lépcsőn, és egy félig nyitott ajtó mögül meghallottam játszani az Európa Kiadót, éppen próbáltak. Nagyon tetszett, elementáris zenét hallottam, a jazzkoncertre sem mentem fel, azóta is ott ülök és hallgatom őket. Yeeah!

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó – Beszélgetések Menyhárt Jenővel.

Glória Kiadó, Budapest, 2006

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Emily Wu: Madártoll a szélben: egy viharban elveszett gyermekkor története

Döbbenetes regény.

Számomra eddig ismeretlen világot és eseményeket tárt fel Emily Wu írása.

Helyszín: Kína, a „vihar” pedig, ami az alcímben szerepel, a kínai kulturális forradalom minden értelmetlen és borzalmas eseményével együtt.

A történet mégsem hagy rémisztő képeket, rossz „szájízt” maga után, mert – még ha sokszor mélyen elrejtve is, de végig ott lüktet benne az élet szeretete, egy cseppnyi humor, a családhoz, a barátokhoz való ragaszkodás, az „együtt” értéke. Ez segít (a könyv olvasása során nekünk is) túlélni a legkeményebb csapásokat, megaláztatást, szenvedést és az égbekiáltó igazságtalanságokat.

A könyv letehetetlen. Ezernyi kérdést vet fel. Elgondolkodtat. Tanít. Emberi. Felkavaró.

Éreztem közben haragot, borzongtam, nevettem, megsirattam embereket és néha megkönnyebbülten felsóhajtottam – egyetlen „érzéssel” nem találkoztam magamban: a közömbösséggel.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

„Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek.
Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű.
Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött…
Voltaire Candide-ja rengeteg utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része.
Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció – kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy – ahogy helytállnak.
Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve.
Mikszáth Kálmán hősei – a Különös házasságban – eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül.
Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik.
Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding A legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez való viszonyához.
De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék…

Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike…
És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek.

Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk.
Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta:

„Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”

Related posts:

1. David Mitchell: Szellemírók Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Cseh Tamás és Bérczes László beszélgetőkönyve (Palatinus, 2007)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (II. egy ember) Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam...
2. Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei...
3. Beregi Tamás: Egyetleneim (I. vargarockzsolt) A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ebben a felpörgött, versengésre, a mindenáron való győzelemre edzett világban néha jó, ha az ember elolvassa Gandhi gondolatait, hogy megerősítse benne, más eszközökkel is lehet eredményeket elérni.
Sokan azt mondják róla, naivak az eszméi, de az erő, a hit, ami benne volt, mégis a függetlenségig vezette Indiát.
„Viszonozhatod az ütést ütéssel, ha nem vagy elég bátor ahhoz, hogy kövesd az erőszakmentesség útját.”

Az életéről szól Richard Attenborough filmje Ben Kingsley híres alakításával, mindenkinek ajánlom.

A könyv és a film is kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Related posts:

1. Az életidegenség diszkrét bája – Jean-Philippe Toussaint Vannak könyvek, amelyek miután megfutják kötelező körüket a könyvtári újdonságok...
2. Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után? Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit Adorno...
3. Hank gyermekkora – Charles Bukowski: A kezdő Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni,...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Bukowski 1920-ban született, frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező volt. A nagyapa, az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy múlik el fölüle fokozatosan az apa hatalma, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre…

A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Ez egy metszően éles könyv a felnövésről, a dühről, a barátságról, a nőkről és a piáról.

Charles Bukowski: A kezdő (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.

Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.

Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.

(Pritz Péter fordítása)

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Nehezen kategorizálható könyvet írt Orhan Pamuk. Egyrészt szubjektív várostörténetet kapunk, másrész önéletrajzot. Talán éppen e miatt a sokféleség miatt volt annyira élvezetes ez a könyv.

A gyermek Orhan szemével láthatjuk a várost, és a benne élő családot. Átélhetjük a felfedezés izgalmát, amikor a régi negyedekben bolyongunk. A családi élet bonyodalmait, a szülők veszekedéseit és kibéküléseit. A felnőtt Pamuk pedig évtizedek gyűjtőmunkáját, kutatását osztja meg velünk, bemutatja a kor jellemző figuráit, az Isztambul történetével foglalkozókat, a kisembereket és a nagyokat.

A kötetet sok – és egész jó minőségű – fekete-fehér illusztráció teszi még élvezetesebbé.

Orhan Pamuk: Isztambul: A város és az emlékek (Ulpius-ház, 2007)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Vagyok aki vagyok (?) – Orhan Pamuk: Fekete könyv A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi...
2. 10 kedvenc könyvem 2008-ban A Pop, csajok, satöbbi nekem többek között azért emlékezetes, mert...
3. Best of 2008 Nekem ezek tetszettek a legjobban 2008-ban (de lehet, hogy nem...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Általános funkciójának megfelelően két teret választ el?

Esetleg valamiféle titokra nyit rá?

Vagy netán mélyebb jelentéssel bír? Társadalmi, lélektani vagy két (esetleg több) személy közötti viszonyt ábrázoló ajtóról van szó?

Szabó Magda regényében számos értelmezéssel találkozunk. Két főhős viszonya, akik az évek során a személytelenségtől, majdhogynem közönytől eljutnak egy sokkal személyesebb régióba, lényegében anya-lánya kapcsolatig. Kettejük közt az “ajtó” az egymás felé nyitást, az elfogadást, sőt az egymásba vetett bizalmat jelképezi.

Ugyanakkor az “ajtó” működhet úgy is, mint egy társadalmi olló. Az olló két szára szimbolizálhat két osztályt, jelen esetben a polgári értelmiséget és a munkásosztályt. Minél szélesebbre nyílik, annál nagyobb az átjárhatóság a két társadalmi réteg között.

Lélektanilag is fontos szerep jut az ajtónak: az emberi tudat mélységeit tárja fel.

Ahogy az utolsó, keretbe foglaló, záró fejezet mondja: nem biztos, hogy valaha is kinyílnak azok az ajtók, ami lelkünk sötét oldalát nyitná; elképzelhető, hogy a bűntudat miatt örökké rejtve, zárva marad, nem hoz megbékélést, enyhülést. Így értelmezem Szabó Magda eme záró sorait:

“Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni az ajtót. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs. Hiába küszködöm.”

Egy könyv az egymás iránti megbecsülésről, titkokról, szeretetről, megértésről. Nekem ez a kedvenc Szabó Magda regényem. Olyan emberi, érzelmi mélységeket feszeget és tár fel ez az írás, ami mindenki számára elgondolkodtató lehet.

Related posts:

1. Puszibolt – Cserna-Szabó András Szívesen belenéznék egyszer Cserna-Szabó András fejébe, hátha kiderülne, honnan veszi...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.