Joanne Harris műveit eddig is élvezettel forgattam. Biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni, cselekményes, izgalmas, romantikus történetekkel találkoztam. És azután elolvastam az Urak és játékosok c. könyvét, amelyben az írónő új arcát ismertem meg. Az eddigiektől eltérő, másfajta logikára épülő, valódi, vérbeli krimi. Pszichológiai feszültséget keltő, drámai, szenvedéllyel teli és félelemkeltő a sztori. A végkifejletig nem derül fény a gyilkos kilétére, hiába törtem a fejem, ki lehet az, nem jöttem rá. A lelepleződéskor szinte sokkot kaptam. Óriási csavar áll be a történetbe, amikor napvilágra kerül a kulcsfigura alakja.

A St. Oswald fiúgimnáziumban játszódó történetben két személy beszéli el, jeleníti meg a cselekményeket, melyekben van bőven részünk. Egyikük Roy Straitley tanár, míg a másikuk kilétét a regény végéig homály fedi. Két nézőpontot ismerünk meg, mintha egy sakkjátszma résztvevői lennénk. Egy korai sérelem, a mélyből feltörő gyűlölet, a gyermekkorból eredő harag a mozgatórugója mindennek. Joanne Harris nem törekszik a boldog végkifejletre. A nagyszerűen megrajzolt, remek karakterek, a cselekmény rejtélyessége, az állandó feszültség által tökéletes bűnügyi történetet ismerünk meg, mindezt helyenként némi irónia színesíti.

Related posts:

1. Ti urak, ti urak – Klas Östergren: Dzsentlmenek A svéd irodalom egyik kultuszregényével folytatja a skandináv irodalom bemutatását...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A könyv az írónő regénytrilógiájának első kötete, mely Marie Josèphe Rose de Tascher de la Pagerie-ről szól. Számomra ez a név nem sokat mondott ez idáig, de a mű címéből kiderül, hogy arról az asszonyról olvashatunk, aki jelentősen befolyásolta a történelmet és Joséphine néven, férje, Bonaparte Napóleon oldalán nagy tehetséggel intézte a francia birodalom ügyeit.

Napló formában tájékozódhatunk az eseményekről, Rose napjairól, akit majd később Napóleon fog elnevezni Joséphine-nek. Egy-két hét is eltelik a naplóbejegyzések között, ezért nem kapunk részletes képet a történelmi korról.

Joséphine Martinigue szigetéről elindul Párizsba, ekkor még csak tizenhat éves, férjhez megy Alexandre de Beauharnais vikomthoz, aki az évek folyamán a francia királyi hadseregben fontos tisztet tölt be, később a forradalmi hadsereg tábornokává válik, majd a Nemzetgyűlés elnöke lesz. Feleségét elhanyagolja, és a tőle született gyermekeivel sem foglalkozik eleinte.  Később a kapcsolatuk jobbra fordul, ezt igazolja az is, hogy a vikomt balkézről született gyermekeit is gondjaiba veszi Joséphine. Férje is, ő is börtönbe kerülnek, ahol mindketten mással vigasztalódnak. Alexandre de Beauharnais-t kivégzik, Joséphine kiszabadul, majd Barras képviselő tanácsára találkozni kezd Napóleonnal.

Lazare Hoche, Barére, Robespierre, Fouché alakjai is feltűnnek a könyvben. Csalás és megcsalatás, fattyúgyermekek, börtön és guillotine, a francia forradalom megannyi borzalma megjelenik. Mindezek ellenére osztom a Toronto Globe & Mail véleményét, mely „beach book”-nak nevezi a művet, teljes joggal, hiszen az írónő könnyed, szórakoztató, olvasmányos, letehetetlen alkotást hozott létre, annak ellenére, hogy meghatározó történelmi időszakról és annak eseményeiről szól a könyv. Ha Robin Maxwell könyveit kedvelik, ebben a regényben sem fognak csalódni és olvassák el a regénytrilógia további köteteit is: Napóleon felesége; Adieu, Bonaparte.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezek a novellák fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak készültek, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

A könyvet köszönjük a Maecenas kiadónak!

Related posts:

1. Ördögcsapda – Egy életmű margójára A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.

Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.

Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.

Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.

Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk. “A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban bizonyos, e mű olyan problémákat vet fel, melyekkel szembesülni valóban értelmes feladat.

Befejezésül álljon itt a vers, melynek továbbgondolása a regény.

Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933)

VÁRUNK A BARBÁROKRA

- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.

[Faludy György fordítása]

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Art Nouveau Kiadó 2003

Fordította Sebestyén Éva

A könyv a FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Hankiss Elemér házigazdaként beszélgetett a Magyar Televízió Tudósklubjában, 2000-ben, Csányi Vilmos etológussal, Fehér Márta tudományfilozó fussal, Jelenits István teológussal és Pléh Csaba pszichológussal. A kilenc beszélgetés témái a következők voltak:
1. Az ember és az antilop (az ember és az állatok hasonlósága és különbsége)
2. Személyiség és szerep
3. A fejlődés
4. A jövő
5. A hatalom
6. Az élet értelme
7. A szeretet
8. A szépség
9. A szabadság

Fontos, jó könyv. A beszélgetések résztvevői nagyon okos emberek, akiktől sokat lehet tanulni. A felvetett témák kapcsán is rengeteg érdekes információhoz lehet hozzájutni, ugyanakkor tanulságos az is, ahogy kezelik a vitáikat. Toleránsan, a másik véleményére odafigyelve, a személyeskedést mellőzve. Igaz, nem volt nehéz dolguk, hisz bár néhány kérdésben egészen eltérő álláspontot képviseltek, valamennyiük szemléletének közös vonása a racionalizmus és a liberalizmus. Ez vonatkozik még Jelenits Istvánra, a Magyar Piarista Rend volt tartományfőnökére, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárára is. Mert ez a racionalizmus a felvetett problémák tudományos megközelítését, és a kommunikáció tiszta, világos voltát jelenti; a liberalizmus pedig az emberi szabadság tiszteletében, és az eltérő világértelmezések békés egymás mellett élésében nyilvánul meg.
Valószínűleg a tudományos közéletben eltöltött több évtizedes közös múlt is segített az összecsiszolódásban, valamint az életkori sajátosságból fakadó bölcsesség is – idős emberek beszélgetését figyelhettük.
Ha valami kifogásom lehetne, az éppen a fentiekből fakadna: talán túlságosan is egynemű a kötet. A résztvevők valamennyien humánértelmiségiek és valamennyien túl vannak a hatvan éves korukon. Felpezsdítően hatott volna, ha a beszélgetés résztvevői között fiatalabb, és a műszaki tudományok területén működő tudós is részt vett volna.
Befejezésül ideidézem a könyv záró bekezdését, mert nagyon jellemzőnek gondolom:
Hankiss Elemér: – Két percünk van egy körkérdésre. Szabadok vagytok-e? Miért igen, vagy miért nem?
Pléh Csaba: – Én szabadnak érzem magam, mert biztonságosnak érzem az életemet, s úgy érzem, hogy igazi választásaim vannak.
Fehér Márta: – Relatíve szabadnak érzem magam. Mert igaz ugyan, hogy ki vagyok szolgáltatva saját eddigi élettörténetemnek és a társadalomnak, de élettörténetem és társadalmam egyben forrása is a szabadságomnak.
Csányi Vilmos: – Szabadnak, noha néha bizonytalannak érzem a helyzetemet. De a szabadság lehetősége épp ezekben a bizonytalan helyzetekben nyílik meg az ember előtt.
Jelenits István: – Én is szabadnak érzem magam. És útban vagyok egy nagyobb szabadság felé.

Hankiss Elemér – Csányi Vilmos – Fehér Márta – Jelenits István – Pléh Csaba: Az ember és az antilop – Beszélgetések a szabadságról, a szépségről és sok minden másról

Helikon Kiadó 2001

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (II. egy ember) Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására – és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.

“Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném – mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt.”

Related posts:

1. Le kell menni kutyába? Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009) Ausztriai nyaralásra vittem...
2. Jó lesz még valamire! — Evelyn Grill: A gyűjtő Megértem a gyűjtőket, én magam is az vagyok. Persze nem...
3. Nem kell mindent elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi magáról, hogy mindentudó okostojás, aki megmondja a tutit. Az író csak egy fazon, aki leült a gépe elé, aztán beleírta azt a szöveget, amit aztán én olvasok. Jó, mondjuk biztos sokat agyalt is közben, de ez a lényeg. Hogy amit olvasok, vagy olvasol te, az nem a nagy hatalmas igazság, amiből nekem meg neked tanulnunk kéne, meg nemesedni, hanem csak egy szöveg.
A Tamás, a Beregi Tamás elég jól szövegel. Tulajdonképpen én azt gondolom, írt egy tökéletes könyvet.
Az elején azt láttam, van egy gátlásos srác, aztán az próbál csajozni, de nem megy neki, mert a nőcik szívatják és feltámadt bennem a férfiszolidaritás és drukkoltam neki. A helyszín is ismerős volt, Budapest szórakozóhelyei, meg a stílusa is tetszett, mert a srácnak volt öniróniája. Aztán meg voltak benne olyan részek is, amik kicsit elszálltak voltak, mintha szabadversek lettek volna, és az egésznek kicsit volt egy olyan filingje, mint a Ginsberg szövegeinek.
A közepe felé elkezdett taszítani a figura (karakter?)  egyre gátlástalanabbul nyomult, de akkor meg kezdtem egyre jobban élvezni a szöveg elidegenedettségét, és pont annyira tetszett, mint az Amerikai pszicho első része, ami tökéletes kritikája az értékek és érzelmek nélküli társadalomnak.
Aztán jött a könyv vége, ami már teljesen elszállt. Az író a történet és a szöveg logikáját egyaránt figyelembe véve a végsőkig fokozta a vadulást. A psziché torzulását a szövegromlások pontosan kísérték: a szabadverseket a képversek követték, és végül a történetek töredezettségétől a gondolatok-mondatok teljes felbomlásáig jutottunk el. Hamvas Béla Karneváljában az angyalok beszéde volt ilyen: mintha egy ismeretlen nyelv szólna hozzánk, amelynek lefordításához nincsenek szavaink, csak zsigeri ösztönök rajzai, archaikus képek, mondat- és gondolatfoszlányok jelennek meg előttünk, amelyeket nem érteni csak érezni kell.
És a könyv végén ott a függelék. A függelék ezer szállal, hivatkozással kötődik a főszöveghez, és egyszerre olvasható a regény történetével párhuzamosan, a hivatkozások rendjében, de olvasható egyhuzamban, egységes szövegként is. Ez a megoldás egyértelműen Esterházy Péter legkülönösebb, s szerintem legjobb regényét, a Termelési regényt idézi. Esterházy matematikusként végzett, és Beregi matematikai formulákban rögzíti a függelékében a csajozással kapcsolatos titkos tudást, amelyet a főszöveg példákon keresztül bizonyít.
Hamvas és Esterházy után már csak Ottlik Géza neve kívánkozna ide, hogy a művelt olvasó érdeklődését fokozzam, de sajna, Beregi Tamás és Ottlik Géza munkássága között kapcsolatot nem találtam. Ezen alapvető hiányosságtól eltekintve, a könyv maradéktalanul elnyerte tetszésemet, s ezért minden kifinomult ízlésű irodalombarát figyelmébe ajánlom!

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (II. egy ember) Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam...
2. Légy ma gyerek… – Cseh Tamás és Bérczes László beszélgetőkönyve Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (I. vargarockzsolt) A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi...
2. Légy ma gyerek… – Cseh Tamás és Bérczes László beszélgetőkönyve Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én...
3. Az ember és az antilop Hankiss Elemér – Csányi Vilmos – Fehér Márta – Jelenits...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra.
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés.
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé.
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra…
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti.
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is.
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent.
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének.

A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák

Magvető Kiadó, 1997

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei...
2. Légy ma gyerek… – Cseh Tamás és Bérczes László beszélgetőkönyve Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényei stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

A forró nyári napokra hűsítő idézetek:

Akinek sivár otthon nyűgözi az életét, hideg estéken rendszerint a moziban talál menedékre. Marcovaldo szenvedélyesen szerette a színes, szélesvásznú filmeket, melyek tágas látóhatárukkal magukba ölelik a prérit és a szigeteket, ahol virágkoszorút viselnek az emberek. Kétszer egymás után szokta megnézni a filmet, és csak akkor jött ki a moziból, amikor zárni készültek, de gondolataiban tovább barangolt az előbbi tájakon, minden ízüket s színüket a magáénak érezte. Ám ha esőtől ázó estén kellett a 30-as villamos megállójában ácsorognia, hazafelé volt ideje végiggondolnia, hogy az ő életének forgaókönyve egyébről sem szól, mint: villamos, jelzőlámpa, alagsori odu, gáztűzhely, leértékelt áruk és göngyölegrészlegek. S egy csapásra kihunyt benne a film ragyogása, hogy átengedje a helyét a szürke, fakó szomorúságnak.

Aznap este egy India dzsungeljeiben játszódó filmet vetítettek: a mocsaras aljnövényzetből mérges felhők párollattak elő, kígyók tegergőztek a liánokon és ősrégi szobrokon, melyeket már kisajátított az őserdő.

Marcovaldo kilépett a moziból, rámeredt az útra,becsukta a szemét, újra kinyitotta, még mindig nem látott semmit, az égvilágon semmit. Még az orra hegyét sem. Míg odabent időzött, a köd meghódította a várost, a sűrű, átlátszatlan tejfehérség beburkolta a házakat, letompította a zajokat, eltörölte a távolságokat, a méreteket, egyetlen megfoghatatlan térbe kényszerítve őket, ahonnan homályos fényfoltokként, alaktalanul és tetszőlegesen bukkantak elő.

Marcovaldo gépiesen elindult a 30-as villamos megállója felé, és beleverte orrát egy oszlopba. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy milyen boldog: a köd eltörölte a való világot, s ő még egyre magáénak tudhatja, dédelgetheti a színes, szélesvásznú képeket. A hideg is enyhült, mintha a város vastag felhőpaplanba burkolódzott volna. Marcovaldo állig gombolt télikabátjában úgy találta, minden külső hatás ellen védve van, és amint siklott előre a puha semmiben, felékesítette az ürességet India, a Gangesz, a dzsungel meg Kalkutta színeivel…

…

A város egyre kisebbnek tűnt, belefért egy fénylő gömbbe, melyet magába fogadott az erdő titkos mélye az évszázados gesztenyefatörzsek és a végtelen hópalást közepette. A sötétből farkasüvöltés hallatszott; a nyulak mélyen a hó alatt fészkeltek, gesztenyékkel terhes, langyos, vörhenyes föld bújtatta őket.

Egy hófehér süldő nyúl merészkedett ki a hómezőre, fülét billegtette, a holdfényben futkározott, de fehér színe láthatatlanná tette, mintha nem is létezett volna. Apró lábacskái könnyű nyomokat hagytak a havon, háromlevelű lóhere papírlevélkéi. A farkas is láthatatlan volt, mert fekete színével az erdő fekete sötétjében bujdokolt. Csak ha a száját tátotta, villantak elő éles, fehér fogai.

A koromfekete erdő határozottan vált el a hófehér mezőtől. A süldő nyúl az innenső oldalon futott, a farkas a túloldalon.

A farkas megpillantotta a havon a nyúl nyomait, és utána eredt., de egyre csak a sötétben, hogy észrevétlen maradjon. Ahol a nyomok véget érnek, ott kell lennie a nyúlnak; a farkas előugrott a sötétből, hatalmasra tátotta vörös pofáját, elővillantak éles fogai és beleharapott a szélbe.

A nyúl valamivel arrébb ült, láthatatlanul: egyik fülét dörzsölgette a mancsával, s hatalmas ugrásokkal menekült tova.

Az innenső oldalra vagy a tulsóra, vagy még tovább?

Nem látszott más, csak a végtelen hómező, fehér, akár ez a papírlap.

Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok

Fordította: Balkó Ágnes, Telegdi Polgár István

Nagyvilág Kiadó, 2000.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.