Könyvtárosok könyves blogja

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (G. Marx)

Archive for the ‘Háborús’ Category

parapsychologyEgy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből. parap

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel kecskebűvölőkvan dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy történetet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassák el ezt feszültséggel teli regényt!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Krimit olvasni jó. Egy időben számlálatlanul faltam is őket, de később, mivel az olvasásra szánható időm tetemesen megfogyatkozott, mindig némi lelkiismeretfurdalást éreztem, ha (mégoly igényes) ponyvára pazaroltam azt. Ezért szoktam rá azokra a könyvekre, amelyeket bátran kategorizálhatunk valódi szépirodalomként (ha elég sznobok vagyunk és pont ehhez van kedvünk), de megkapunk tőlük mindent, amit egy vérbeli detektívregénytől elvárunk. Micsoda álszent képmutatás! Nem tagadom, de azért néha bejön. A következő két könyvben az a közös, hogy a tudomány világába is bepillantást nyerhetünk általuk.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Robert Menasse

Egy nép, egy sors, egy vallás, egy kultúra, több ezer éven átívelő történelem. Címszavakban így lehet jellemezni a zsidóságot. Mi az a kapocs, ami összetart egy – a világ számtalan pontjára szóródott – népet?
Miért lettek ők üldözöttek bárhol, bármikor fordultak meg a történelem során? Mi alkotja azt a szellemi, kulturális értéket, ami miatt sokan tiszteljük Őket?
Fenti kérdésekre számos könyvben választ nyerhetünk. A zsidóság élete mindig foglalkoztatta az irodalmárokat.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Aki valamelyest is érdeklődik a fotográfia iránt, annak a magyar származású Robert Capa neve bizonyára nem cseng ismeretlenül. A világ számos háborúját megjárt haditudósító- fotográfus fényképei olyan különös érzékenységgel, kézzelfogható közelségből mutatják meg a frontvonalak világát, hogy azok a World Press kiállításon edződött, elég magas ingerküszöbbel rendelkező mai kor emberét sem hagyják érintetlenül. Aki kezébe veszi ezt a második világháborúról szóló memoár kötetet, az meggyőződhet róla, hogy Capa nem csak fényképészként, hanem íróként is maradandót alkotott.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »