A szerző korábban csak gyerekeknek írt, ezért a regényéért is az év gyerekkönyve díjjal tüntették ki Angliában, de ez nem igazán gyerekeknek szóló mű.
A regény a 15 éves autista Christopher hétköznapjait meséli el, ami nekünk, egészséges embereknek, igen kalandosnak tűnnek. A fiú matematikai zseni, fotografikus memóriával, kórosan képtelen hazudni. Nem képes felismerni és megérteni a boldog vagy szomorú arckifejezéseket, nem érti a metaforákat, a vicceket. Szereti a tényeket, a listákat, ha minden ugyanúgy zajlik, mint máskor. Fél az idegenektől és az új helyektől, viszolyog a tömegtől és az új információktól, nem bírja, ha valaki megérinti. Bizonyos színeket nem bír elviselni, mások pedig jót jelentenek számára. Tele van a könyv még hasonlóan sajátos szokások leírásával, amelyek bezárják Christophert abba a szűk világba, amelyben él. Ezek néha nevetségesek, máskor szívszorítóan drámaiak, különösen, ha egyikben-másikban felismerjük saját félelmeinket.
Nem tudom, hogy a szerzőt mi késztette a könyv megírására, van-e személyes érintettsége. Ha nincs, akkor sokat kellett kutatnia a témában, hogy úgy tudja megírni, mintha maga is autista lenne. Hogy a fiút nevelő apát ilyen megértéssel tudja ábrázolni, akkor is, amikor teljes szívével szereti, és akkor is, amikor gyarló emberként türelmét veszti, és ingerült lesz a fiával.
A könyv végén Christopher optimistán tekint a jövőbe, tudósnak készül, csak remélhetjük, hogy sikerülni fog neki.
Nincs kapcsolódó írás.
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.