Könyvtárosok könyves blogja

Egy könyv, amivel igencsak befürödtem. Pedig a fülszöveg sokat ígér, „szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is”. Ja, és nem mellesleg „az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere”. Hát, most akkor a baj vagy velem van, vagy a világgal, vagy az ajánlás túlzott erősen. Lássuk…

Hősünk, az ír ex-szabadságharcos az Ügy győzelme után érzett csömörében önkéntes száműzetést vállal egy elhagyatott, az Antarktiszhoz közeli szigeten. Már megérkezésekor baljós árnyak gyülekeznek, az előző időjárás-megfigyelő tiszt, akinek átvenné a helyét, sehol sincs, csak a közeli világítótorony őrét találják a szigeten, aki viszont semmiféle értelmes kommunikációra nem bírható. Mindennek ellenére barátunk nem tántorodik el és beköltözik a szigeten álldogáló viskóba. Úgy tervezi, hogy olvasással, gondolkodással, csendes elmélyüléssel tölti a következő egy évet, de ebből persze semmi nem lesz. Mindenesetre még annyi ideje marad, hogy visszaemlékezzen fiatalságára, az angolok által fenntartott árvaházra, ahol felnőtt és kitanulta a hajózási logisztikus szakmát, valamint mindenekelőtt későbbi nevelőapjára, aki számos bölcsességgel tette gazdagabbá őt.

De nincs sok idő a mélázásra, mert már az első éjszakán támadás éri házát, és nem is akármilyen. Nem ám holmi kalózok törnek hősünk életére, hanem egyenesen a tengerből előmászott, humanoid felépítésű hüllők, „békaemberek”. Egészen hajnalig tart a kegyetlen harc. Miután sikerül túlélni a borzasztó éjszakát, a világítótorony őre is megjelenik, és különös dolgok derülnek ki. Először is ő az előző időjárás-megfigyelő tiszt, a világítótoronyba csak beköltözött, hiszen azt már rég üresen hagyták, úgysem jár erre hajó, sohasem. Nem úgy a békaemberek, akik éjszakánként nagy valószínűséggel indítanak gyilkos támadást. Nos innen az események felgyorsulnak, némi kölcsönös udvarlás után fiatal barátunk is a toronyban találja magát, ahonnan ezután együttes erővel próbálják visszaverni az ellent. Feltűnik még egy szelíd békaember, egy nőnemű egyed, aki szintén a toronyban lakik és tesz kisebb (háztartási és szexuális jellegű) szívességeket a vele egyébként igen cudarul bánó ex-időjárás figyelő, toronyőr kollégának. Ez lenne hát a keret-sztori, innentől pedig a véres valóság hosszas és eléggé unalmas leírása, napról napra, éjszakáról éjszakára. Szóval ez egy szimpla rémregény? Hát sajnos nem az, több ez annál jóval, veretes tanulsággal a legvégén. Hiszen hősünk – mivel ő bölcs és nem olyan bunkó, mint az öldöklésbe beleőrült társa – úgy a kétszázadik oldal környékén elgondolkodik, nem lehetséges-e, hogy nem puszta állatokkal, hanem érző, gondolkodó lényekkel van dolguk? Érdekes meglátás, miközben az említett békahölgy mos, főz, takarít rájuk hónapok óta, és már mindkettőjüket egyéb örömökben is részesíti. Eddig nyilván csak az idomítás, háziasítás csodásan rövid idejű példáját látta ebben barátunk. Először „tudományos” érdeklődése támad fel, részletes anatómiai felfedezéseket tesz, többek közt a lény orráról, bár egy oldallal korábban megállapította, hogy szagokat nem éreznek (az orrával orgonázik…). Feltámad ezek után az érzelem is, na meg, hogy teljes legyen a kép, egy kedves békagyerkőc is a képbe kerül. Szóval szeretkezz, ne háborúzz, és ha rámosolyogsz a világra, a világ is visszamosolyog rád. És igen, néha nehezen értjük azt, amely nem hasonlatos hozzánk (a szerző nem csak író, antropológus is egyben).

De mi a fenének támadnak akkor ezek az áldott jó lények? Nos azt nem árulom el, – hiszen akkora talány – és azt sem,  hogy lesz-e vajon szép, megnyugtató feloldása a történetnek. Aki tudni szeretné, az kénytelen lesz elolvasni!

Albert Sánchez Piňol: Hideg bőr (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Nincs kapcsolódó írás.