Könyvtárosok könyves blogja

A halállal való fogalakozásnak hatalmas irodalma van, ám ezek a könyvek főleg a meghalás és gyász lélektanával foglalkoznak. Mary Roach riportkönyve azonban a testekre koncentrál. Mi lesz a corpusszal? „Hé! Azzal sincs semmi baj, ha csak heversz hanyatt fekve. A maga módján a rothadás is érdekes dolog, majd meglátod. De töltheted másképp is az időt, ha már egyszer meghaltál. Gyere, nyomulj a tudományban! Legyél kiállítási tárgy! Ez egy jó csapat, gyere tartozz közéjük! Kihagyhatatlan ajánlat, csak gondold végig.” (Falcsik Mari fordítása)

Boncolás, oszlás, temetés
Első színhelyünk – nyilván a megdöbbentés szándékával – egy kórház, ahol plasztikai sebészeknek tartanak műtéti gyakorlatot. Levágott fejeken. Első hallásra talán borzalmasnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, be kell látni, hogy a plasztika már kikerülhetetlen része a sebészetnek, és még mindig jobb így gyakorolni, mint élő fejeken kísérletezni. Abszurd és morbid helyzet, mégis sikerül szellemesen, humorosan megírni, ahogy az egész könyvet.
A holttest többi része is „hasznosul” , orvostanhallgatók tanulnak rajtuk. Roach bemutatja azt a változást, ami végbement a testek kezelésében az utóbbi évtizedekben, és egy sor érdekes epizódot idéz fel a boncolások történetéből. (Ptolemaiosz boncolásait, hullarablásokat, a „boncolással büntethető” jogi kategória kialakulását – láthatóan komoly kutatómunka előzte meg az írást.)
Következő utunk a helyszínelők – illetve törvényszéki orvosszakértők – kedvenc helyére vezet. Egy szabadtéri laborba, ahol a hullák oszlását vizsgálják, hogy minél pontosabban megállapítható legyen a halál beálltának időpontja. Van itt „natúr”, elásott, bebetonozott, csomagtartóba rejtett, vízbe dobott, és még ki tudja milyen test. Ezután egy balzsamozóba látogatunk és végül olvashatunk egy vidám leírást a hamvasztásról.

Ütközik, zuhan, robban
A könyv második részében olyan emberekkel beszélget a szerző, akik tudományos kutatásokhoz használnak holttesteket. Ellátogat egy laborba, ahol az autóbalesetek testekre gyakorolt hatását vizsgálják. Az olyan sérüléseket, amiket nem lehet bábúval modellezni. (Természetesen a testek egykori „gazdái” hozzájárultak ehhez.) Megismertet minket a kísérletek történetével is. Beszélget a TWA 800-as repülőjárat katasztrófájának okait kutató sérülésvizsgálóval. Megtudhatjuk, miért nem biztonságosabbak a repülőgépek. Utána a lőfegyverkísérletek történetével és jelenével foglalkozik. Kiderül, hogy olyan fegyvereken is dolgoznak amiknek nagy a „megállító erejük” de nem okoznak halált, vagy maradandó sérülést, és persze olyanokon is amik annál inkább. De legalább ilyen fontos a védőfelszerelések tesztelése is. Például a golyóállómellények és az aknaszedőcsizmák kifejlesztésénél nem lehet bábokat alkalmazni, mert egyszerűen másként reagálnak, mint az emberi szövet és csont.

Hit, lélek, horror
A harmadik rész a szervátültetés/adományozás kapcsán foglalkozik azzal, hogy hol lakik a lélek (agy, szív, esetleg máj?). Egy „élő szívű tetem” szerveinek felhasználása során Roach bemutatja azokat a lelki nehézségeket, amiken a donoroknak, befogadóknak (és családjaiknak) valamint az orvosoknak át kell esniük a transzplantáció alatt. Megismerhetjük néhány őrült kísérlet részleteit levágott fejek „életben tartásról”, a torinói lepel titkainak kutatásáról, a lélek súlyának megméréséről. Megoszt velünk néhány gyomorforgató részletet a múmiák, hulladarabok, és mindenféle emberi végtermék gyógyszerészeti alkalmazásáról is. (Kedvenceim a mézzé változtatott arabok!) Valamint bemutat néhány alternatív temetkezési móddal, pl. a lúgos szövetemésztéssel és a humánkomposzttá válással. (Biztatóan hangzik, igaz?)
A végén szerzőnk elgondolkozik – és minket is erre bíztat – a tenni vagy nem tenni kérdésén. Azon, hogy legyünk-e donorok, illetve ajánljuk-e föl testünket a tudománynak. Én (most) azt mondom, igen.

Mary Roach: Hullamerev – A holttestek lenyűgöző élete (Atheneum 2000 Kiadó, 2004)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Nincs kapcsolódó írás.